Seer (Látnok)

Eme történet még hét évvel ezelőtt kezdődőt, mikor is élt egy gazdag család, annak volt egy kedves, szép lányuk, ki csak 16 éves volt. Vagyis csak a látszat, legbelül maga volt az ördög. Elkényeztetett, nagyravágyó, beképzelt lány volt, soha sem hallgatott szüleire, kik csak jót akartak neki, mindent megkapót amit szeretett volna, legyen az kocsi, telefon, ruha, vagy ékszer. De egy nap olyannal rukkolt elő, ami már nagyon is nem tetszett a szüleinek. A szülei eddig mindent hagytak a lánynak, de ezt a kérést semmi kép nem fogják neki teljesíteni. A lány nagyon mérges lett, majd felszaladt szobájába, és több napik semmi hír sem volt felőle. Apja nagyot csalódót a szeretett lányába. így döntés elé állította.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, veszek neked egy lakást, nagy-nagy birtokkal, és élhetsz a drága szerelmeddel, de...utána minden kapcsolatunk megszakad, nem leszek kíváncsi a lányomra. A jövőben látni sem akarlak, és ha rájössz, hogy az a férfi csak kihasznál téged, ne gyere haza sírva, megkapod a házad, de onnantól magadnak kell megélned.
- Tényleg ezt akarod apa? Miért, miért ne lehetne egy külön lakásom, nem azért szeretnék költözni, hanem azért mert már nagy vagyok.
- Nem vagy nagy, csak 16 éves vagy, tinédzser, hiszen anyád nélkül semmit sem tudsz megcsinálni, még főzni sem szeretsz, hogyan akarsz te egyedül felnőni?
- Apa, ezért szeretnék egyedül élni, hidd el képes leszek rá, kérlek...én még a családhoz szeretnék tartozni.
- Nem, nem és nem, ne hozd fel ezt a témát többé, akkor költözhetsz el ebből a házból, ha majd férjhez mész.
- Apa!!
- Elég legyen, szeretlek és féltelek, a lányom vagy, nem engedem, hogy egyedül élj. Most pedig készülj, megyünk a partira.
- Nem megyek, már elmondtam. ~ Apja megállt a lánya előtt és nagyot csapott az arcára,a lány nem hitt a szemének, apja még soha sem ütötte meg ezelőtt.
- Remélem nem akarsz még egyet, jobban tennéd ha most szépen felmész és elkészülsz, igyekezz. Ri Neul felrohant a szobájába, és fél óra alatt sikerült elkészülnie, közben az eső esni kezdet. Ahogy az autóba szálltak a lány apja a söförhöt hajolt.
- Kérem siessen, így is késésben vagyunk.
- De uram, most nagyon csúszik az út, nem szeretnék megcsúszni, veszélyes.
- Kiadtam egy parancsot szerintem érthetően, látod lányom...ez is mind a te hibád. Miattad vagyunk késésbe, közbe még esni is kezdet, szóval ha valami probléma adódik az a te miattad lesz.
- Persze, persze. ~ Az út ezek után némán telt, de akkor Ri Neul a sofőrhöz hajolt. 
- Álljon meg, kiszállok.
- Mi van? Nem mész sehová lányom.
- Azt mondtad választhatok, akkor választok...vegyél nekem egy házad, onnantól nem látsz.
- Kislányom, hogy mondhatsz ilyet apádnak?
- Könnyen anya, állj meg.
- Nem áll meg, mennyen tovább és ne hallgasson a lányomra, még tőlem kapja a fizetését.
- AZT MONDTAM ÁLLJ MEEG. ~ A sofőr hirtelen ijedtében megrántotta a kormányt és a másik sávba húzódott, de ami ezek után történt minden váratlanul jött. Épp egy hatalmas kamion tartott feléjük, próbált fékezni, de az út nagyon csúszott és letarolta a nagy autót. Az autó többször pörgött a tengelye körül mire fejtetőn megállt. Ri Neul lassan nyerte vissza a tekintettét, majd körbe pillantott. Apja vele szembe feküdt véres fejjel, míg anya mellette. Senki sem volt eszméleténél, a sofőr a kormánynak eset és csurom vér volt mindenhol. Ri Neul megpróbált kiszállni, mikor sikerült kikapcsolnia az övet anyához mászott.
- O-omma...omma.... ~ Anya résnyire nyitotta szemeit, majd mosolyt dobott lánya felé, és szemei lecsukódtak. - Omma...ébredj, ommaa!!! Apa...apa...~ Gyors előkereste a telefonját, de akkor valaki megragadta a lábát és kifelé kezdte el húzni az autóból, próbált ellenkezni, de hiába. Az illető sokkal erősebb volt. - ENGEDJEN EL.
- Kérem nyugodjon meg, már hívtuk a mentőt, de nem maradhat bent. Héé John vágd le a többieket...jöjjön velem.
- Anya...apa...nem hagyhatom bent őket. ~ Ahogy távolabb vitte az illető meghallotta ahogy szirénák tömege szólal meg. De akkor a kocsi éles hangot bocsátott ki. - Mi volt ez? Anyaa...apaa...engedjen el... ~ Valahogy sikerült kiszabadulnia, és futni kezdet a kocsi felé, de akkor a kocsi nagy robajjal robbant fel a lány szeme láttára. Ri Neul nem hitt szemének, csak egymaga állt a kocsit nézve, közben könnyek hagyták el szemét.
- O....omma....a...apa....n....nem....NEEEEM. ~ A lány előtt sötétség borult, majd elájult.  

Öt évvel később Ri Neul egy kisebb laskásba költözött, egymaga él, nincsenek barátai, sem családja, senkivel sem tartja a kapcsolatot mióta felébredt a komából. Aznap mikor látta családját meghalni, kómába eset, és öt éven át aludt, de mikor felébredt különleges képességet vett magán észre, mivel is látja a szellemeket, kik segítségért jönnek a lányhoz, az idő alatt egyre jobban kezdi elfogadni ezt az adósságát. Az orvosa pedig nem akarta elhinni amit a lány mond neki, ő volt az egyetlen ember akinek Ri Neul beszámolt, elsőnek lenézte és bolondnak nevezte, de a végén megbizonyosodott róla, hogy igen is látja a halottakat. Azóta ők ketten elválaszthatatlanok lettek, az idő alatt nagyon jó barátok lettek, talán egy kicsivel több is.
Ri Neul éppen hazának tartott, mikor is egy kocsi állt le mellé.
- Héé Ri Neul, iszunk valamit?
- Hmm te itt? Felőlem, menjünk hozzánk. ~ A lány beszállt a férfi kocsijába és meg sem állva hazáig. 
- Mikor akarsz elköltözni innen? Olyan kicsi lakás, nem vágysz nagyobbra?
- Tudod jól, hogy nekem ez bőven elég, mellesleg itt jobban láttok dolgokat.
- Ügye...most nincs itt egy sem? ~ Ri Neul körbepillantott és bólintott.
- Megnyugodhatsz, nincs egy sem.  
- Hála az égen, mindig beképzelem magamnak, hogy ott állnak az ágyam mellett.
- Istenem, férfi létedre, hogy lehetsz ennyire beszari?  
- Beszari, én? Nem vagyok én az, de semmi pénzért sem akarnék szellemeket látni. 
- Persze, persze...te aki soha sem fogja ezt átélni. De én most elmegyek lezuhanyozni, addig készíts valami finomat. ~ Son Dong Woon belecsípett az előtte elmenő lány combjába, ki hangosan felnevetett. Míg Ri Neul zuhanyzott Son Dong neki állt elkészíteni a vacsórát. Mikor végzet a fürdéssel, a fiúhoz indult és átkarolta hátulról. 
- Hmm mennyei illata van...mikor végzel? 
- Nemsokára, de...addig is kérek egy puszit. ~ Ri Neul lábujjhegyre állt és puszit nyomot a fiú arcára, majd mikor megpróbált elhúzódni, Son Dong visszarántotta és csókot lehelt ajkaira. 
- Hmm, ez a finom...tudod, nagyon, nagyon be vagyok indulva, ma ki kell engesztelned. 
- Istenem, már megint kanos vagy. 
- Ki ne lenne az....egy ilyen nőre? Mellesleg fehér ingbe ami átlátszik? ~ Ri Neul lenézett mellkasára és nevetve lökte el a fiút, majd ledőlt a kanapéra és nézte a férfi izmos kezeit, ahogy éppen neki főz. Közben ajkait nyalogatta. Szólni szeretett volna a fiúnak, de akkor hideg áram töltötte be testét, amit csak is ő érzet. Ri Neul félve pillantott körbe a szellemet keresve, újra érezte a hideg leheletét.  Lassan állt fel a kanapéról megindulva a szobája felé. Az ajtó nyitva volt, amit még ő maga zárt be. Lassan lépet be a szobájába ahol csend és sötétség honolt, de mikor belépet az ajtaja hangosan csattant mögötte. Futva szaladt vissza az ajtóhoz, de zárva volt. 
- S-Son Dong...hallasz?? 
- Nem hall téged senki sem. ~ Ri Neul maga mellé ejtette kezét, közben félve fordult vissza a hang felé. Elsőnek két lábat látott, mi hó fehér volt és véres, majd ahogy egyre jobban hallat feljebb, és egy ismerős arc jelent meg. A lány felkiáltott, közben hallotta, hogy szereleme őt szólítja az ajtón túl. 
- Te...m-mit akarsz?
- Látom megismersz kedves. Nagyon...nagyon régóta kereslek, hogy bosszút álljak. Már vagy hét éve, nagyon jól elbújtál kedves. 
- Sajnálom....sajnálom ami régen történt, de nem az én hibám volt.  
- MI AZ HOGY NEM?? MIATTAD HALTAM MEG, makacs voltál, nem hallgattál az apádra. Nekem még élnem kellene, de miattad meghaltam abban az autó balesetben. Most már családom lenne, egy gyermekem és feleségem, fiatal voltam még. De te...mindent elvettél tőlem, és pont te élted túl. 
- Kérem, hagyjon békén...így is pocsék életem volt.
- Nem úgy vettem észre, hiszen kinek ilyen barátja van. 
- Ő volt az orvosom...és igen szeretem, de ennek semmi köze magához, sem a múlthoz.
- Márpedig....nem hagyom annyiba, azt akarom, hogy te is szendvedj, velem együtt, addig nem megyek el erről a világról, míg meg nem halsz. 
- Akkor arra várhat, mert eszem ágában sincs meghalnom.
- Már pedig muszáj lesz, ha nem akarod, hogy a drága barátod haljon meg.
- Nem, azt nem teheti, nem avatkozhat egy halandó életébe.
- Majd meglátjuk kedves. ~ Hirtelen villámlott egyet, majd a férfi szellem eltűnt, az ajtó pedig nagy kattanással nyitódott ki. Son Dong a lányhoz szaladott és alaposan végig mérte. 
- Jól vagy, mi volt ez?
- S-semmi, csak egy újabb szellem...semmi komoly.
- Még soha sem láttalak ilyen ijedtnek. Biztos jól vagy?
- Ahham, csak...fáradt vagyok, lefekszem.
- Nem eszel?
- Majd holnap reggel, ha gondolod...menj haza.
- Nem, maradok. ~ Son Dong felkapta a lányt, majd letette az ágyra, jól betakarta majd bebújt mellé, kezével magához húzta, és a lány belefúrta a fiú mellkasába a fejét. 
- Olyan nyugtató az illatód.
- Bárcsak osztozhatnék a fájdalmadban, félelmedben, bárcsak én is láthatnám azt amit te. Annyira szánalmas vagyok, hogy semmit sem tehetek érted.   
- Ne mondj ilyenek, egész életembe te voltál az aki segített, csak is rád számíthattam, emlékszel mikor felébredtem mennyire össze voltam zavarodva? 
- Igen, emlékszem, össze vissza kiabáltál, és rohantál.
- Te voltál az aki megértett, csak is te voltál mellettem, senki más. Ha te nem lettél volna, lehet, hogy mára bolond lennék, vagy lehet, hogy nem is élnék. Soha, soha sem engedném, hogy neked bajod essen.
- Istenem, ezeket nekem kellene mondani, csorba megy a férfi büszkeségem. 
- Hehe, bolond vagy, de én így szeretlek.
- Ri Neul...már többször is elgondolkoztam ezen a kérdésen, de most már muszáj feltennem.
- Mi lenne az?
- Nem...vagyis...hozzám jönnél? ~Ri Neul felült az ágyon és lenézett a fiúra.
- Te...te most megkérted a kezem?
- Aham, már vagy négy éve járunk, és még mindig szeretlek, nagyon, nagyon akarlak, nincs senki más aki így megtudna nevettetni, mint te. 
- Oppa...nem gondolod, hogy ez túl korai?
- Miért lenne az? Négy év járás után neked korai? Nekem nem, 23 éves vagy, én pedig 29, családod szeretnék. Nem akkor mikor már bottal járok. 
- Képes lennél velem élni? Hiszen tudod a titkomat, olyannal foglalkozom amitől te a legjobban félsz.
- Nem érdekel, nekem így kellesz ahogy vagy, a szellemek meg menjenek a pokolba. 
- Sajnálom oppa, de nem állok készen házasságra, még nem. Várj még egy kicsit.
- Meddig várjak még, ha? Te még fiatal vagy, de én lassan átlépem a 30-at, ki akarna olyan vénhez menni? 
- Hát én, de ha nem akarsz rám várni, akkor ne tedd, nem te vagy az egyetlen férfia. ~ Ri Neul legszívesebben mindent visszapörgetne, nem akart ilyet a fejéhez vágni, nagyon is hozzá akar menni, de mi van ha az a szellem igazat mondott? Akkor lehet, hogy meg kell halnia. - Mellesleg, jobb ha nem jössz ide vissza.
- Te most...szakítasz velem?
- Igen oppa...szakítsunk, valljuk be, hogy nem vagy az én világomba való. ~ Son Dong mérgesen állt fel az ágyról, majd a hajába túrt és lenézett a lányra, ki olyan sokat jelent számára.
- Oké, legyen, szakítsunk, már úgy is elegem volt a te kis életedből, hiszen állandóan csak vigasztalni kellett. Többet ne lássalak. ~ Mikor magára hagyta a lány, mind ketten sírásba kezdtek. Nem hitték volna, hogy így ér véget a kapcsolatuk, hiszen mind ketten nagyon szeretik egymást. 

Egy hónappal később Ri Neul vért hányt, a közérzete egyre rosszabb, nem tud enni, sem inni. A teste gyenge és ég a forróságtól. Egyre jobban haldoklik, tudta mikor elengedte a fiút, hogy be fog következni. Hiszen ha egy szellem átkot szór egy látnokra, nem könnyen lehet azt levenni. A lány nagyon jól tudja, hogy nincs neki sok vissza, de még utoljára látni szeretné szerelmét.  Minden erejét összeszedte és egymaga gyalogolt el Son Dong kórházába. Hangosan kopogott az ajtón és várt míg szólítják. 
- Igen? ~ A lány remegő kezeit a hideg kilincsre támasztotta, majd hirtelen megfordult, fél a szemébe nézni, nem akarja, hogy így lássa őt. Azt sem tudja, hogy miért jött ide, nem akarja, hogy tudja, hogy haldoklik. Inkább egymaga szeretne szenvedni.
- Ki...Ri Neul...te? ~ A lány ledermedt a neve hallatán, nem mer megfordulni, túlságosan is fél a szemébe nézni. - Miért nem nézel rám? Fordulj meg.
- Nem...nem kellet volna ide jönnöm, csak...mindegy, megyek. ~ Mikor elindult Son Dong megragadta a lány kezét, és szembefordította. De mikor meglátta elsápadt a látványától, nem olyan amilyen volt. Szemei beestek, arca sápadt, szemei vérvörösek, ajkai cserepesek. 
- Ne...nem akarom, hogy így láss.
- Te...beteg vagy? Mióta? Mi a bajod? 
- Áuu...engedj el, fáj. ~ Son Dong nem engedte el kezét, helyette beráncigálta az irodájába. 
- Ülj le, kivizsgállak. 
- Nem kell, csak kisebb megfázás, már voltam orvosnál. 
- Ja persze. Akkor miért fogytál ennyit? 
- Nem eszek, fogyokúrának nezevik.
- Hiszen soha sem voltál kövér. Tudom, hogy beteg vagy, orvos vagyok az istenért.
- Hagyd abba, köztünk mindennek vége, szóval ne aggódj miattam, élek és virulok. ~ Mikor megpróbált felállni, hirtelen köhögni kezdet és összeset. 
- Jáá Ri Neul...istenem, hiszen vért hánytál. 
- Nem, nem érzem a lábam...kérlek...utoljára, had lássam a tengert. 
- Mi az, hogy utoljára? Megmentelek.
- Oppa....haldoklom, nem tudsz megmenteni, engem...egy szellem átkozott el.
- MI? Nem...nem...az nem lehet, ezért szakítottál velem? Istenem...olyan...olyan buta vagy, hát nem veszed észre, mennyire szeretlek?
- Oppa..kérlek.
- Oké, elviszlek, de nem az lesz az utolsó. ~ Son Dong lehajolt érte és ölébe vette, majd óvatosan a kocsiba ültette. Út közben szorosan fogták egymás kezét, közben halkan hallgatták kedvenc  zenéjüket.  

Nem kellene látnom téged 

Talán egy másik világba kellene élnem 

Ha nem ismernénk egymást 

Nem ismerném ezt a (fajta) szerelmet 

 Good bye my love

Mikor megérkeztek Son Dong segített kiszállni a lánynak, majd mind ketten leültek a homokba. 

- Annyira gyönyörű, soha sem gondoltam volna, hogy újra láthatom.

- Miért?

- Utoljára édesanyámmal voltam itt, boldogok voltunk. Azóta nem volt bátorságom idejönni, de most...semmi sem számít. 

- Miért..miért nem mondtad el? Miért szenvedtél egymagad? 

- Mert...nem akartam, hogy láss haldokolni.

- Istenem....én...áhh megörülök. ~ Son Dong a lány kezéért nyúlt és csókot lehelt rájuk. - Még egyszer megkérdezem, hozzám jössz?

- Oppa...miért...miért én?

- Mert nekem te kell, hozzám jössz? ~ Ri Neul sírva nevette el magát, majd nyújtotta felé a kezét. 

- Igen, hozzád megyek...szeretlek. ~ A lány keze hirtelen halványodni kezdet, olyan mintha nem is élő ember lenne.

- Mi...mi az isten ez?

- Nekem...a balesetkor...megkellet volna halnom...meg is haltam...de a lelkem tovább élt, és most itt az ideje mennem.

- Nem...nem tűnhetsz csak így el...nem...nem engedem.

- Ég veled...szerelem. ~ Mikor végleg elbúcsúzott, a teste köddé vállt. 

- Ri Neul...áhhhhhhhhh, nem nem neeeeeeeem.....szerelmeeeeem...hol vagy??? Ne hagyj eeeeeeel, áhhh........Ennyi volt...Elment, és ha nem hiszem el... csak számolni kezdem a napokat,...amikor már nem vagy itt....Amikor nem csöng a telefon, mindig is te leszel az, aki nem hív.