Az egész egy elhagyatott játszótéren kezdődőt, hol egy nagy cseresznye fa állt, de a fának semmi életjele nem volt, az idő nála is megmutatkozott, de egy lány nagyon szerette a fát, minden nap magányosan ballag el a játszótérig. Sírva guggol le a nagy törzs elé, majd kezével végig simítja a durva ágazatot. A lány sírva kiáltja édesanyja nevét, kivel ezt a gyönyörű fát nevelgették, de édesanyja nincs többé, elment. Magányosan élt, és anyja ezt az egyetlen cseresznyefát hagyta neki hátra, emlékszik milyen boldogan ültették, és milyen boldogok voltak mikor itt volt a tavasz és az első virág szirmot bontott. De ezek csak emlékek, a fa kiszáradt, többé már nincsenek rajta virágok, sem termések. Olyan lett mint maga az ültetője, halott. De egy nap egy idegen lépet eme földre, a lány nem értette mit szeretne itt, de nagyon is jól sejtette mi lesz a találkozásból. Félve indult a férfi felé ki körbe körbe pillantott. Az idegen nem vett tudomást a lányról, nagyon is bele volt merülve a gondolkozásba.
- Uram...elnézést...uram. ~ Még csak rá se pillantott, de akkor olyan dolog történt ami teljesen megváltoztatta az életét a lánynak és a férfinak. Egy nagy hang visszhangzott el a lány háta mögül, Naeun felismeréskép nézett hátra, majd mikor meglátta a nagy fűrészt futni kezdet. - ELÉG, HAGYJÁK ABBA. NEM VÁGHATJÁK KI. ~ Naeun a két férfi elé állt, kik kérdően pillantottak az előtte álló lányra.
- Megörült asszonyom, nekünk ez a munkánk, álljon félre.
- NEM, nem engedem, hogy kivágják ezt a fát. Nem tudom mi jogon vannak itt, de ez a rész az enyém, az édesanyámé, nem tehetik ide be a lábukat.
- Már elnézést. ~ Naeun a hang felé kapta fejét, és az előbbi férfi nézte őt. - Ez a hej...már ez enyém, megvettem és jogom van azt tenni amit szeretnék, még pedig az a fa ki lesz vágva, amúgy is el van száradva.
- Nem, én nem adtam el...minden papír nálam van, ez a hely soha sem lesz eladva, ez a fa pedig soha sem lesz kivágva.
- Haha, maga eléggé vicces, de nem talált jó kedvembe, a papírok nálam vannak, nézze meg ha nem hiszi el, éppen most vettem meg húszmillióért. Szóval ha megkérhetném távozzon. ~ A lány nem akar hinni a fülének, nagyon jól tudja, hogy a papírokhoz senki sem férhetett.
- Várjunk, kinek adta el?
- Egy öregembernek, az imént.
- Nem...ügye nem?? Megölöm, várjon...beszélnem kell azzal az öregemberrel, eddig ne nyúljanak semmihez, oké?
- Már megbocsátson, de nem érdekel a maga kis véleménye, megvettem és kész.
- Oké, de ha a fát kivágják olyat teszek amit nagyon, de nagyon megbán. ~ Naeun megindult a hazája felé, de nem igazán bízott az idegenbe, így karon ragadta.
- Még is..még is mit művel?? Engedjen el...
- Hiába próbálkozik, a föld az enyém, én pedig nem adtam el, be bizonyítom. ~ Mikor valahogy sikerült elráncigálnia magával az édesapját kereste. - Apa...apaa, jobb ha előbújsz, mert ha én talállak meg véged van. ~ Ahogy belépett a szobába édesapja szaladt felé, majd nagyot lökött rajta, de Naeun gyorsan összeszedte magát és sikerült elkapnia. - Már..megint részeg vagy, mint mindig...ki engedte meg neked, hogy eladd a földemet? Haa?
- Jáá jáá nekem is van beleszólásom, nem csak a tiéd a föld, amúgy is eladtam...jobb ha megszabadulsz attól a vén fától.
- Mi? Neked lehet, hogy semmit sem jelent az a fa, de nekem igen. Uram látja...nem én adtam el, márpedig az a föld az enyém.
- Sajnálom, azt hittem hogy az édesapjáé a föld.
- NEM, az enyém...és nem adóm el. Vissza adóm a pénzt, hol van?
- Mi? soha sem volt ennyi pénzünk, miért ne adnám el? Inkább éhezel mint, hogy eladnád?
- IGEN...nekem csak az az egy kell, semmi más, felőlem azt csinálsz amit akarsz, de semmi pénzért nem adóm el, szóval uram...a pénzét vissza adóm, maga pedig rendelje vissza a bandáját.
- Sajnálom, de alá írtuk a papírt, szóval a föld az enyém, és azt teszek vele amit szeretnék, ha vissza akarja kapni menjen bíróságra, de akkor a kétszeresét kell visszafizetnie.
- Maga...maga...aigoo, kérem, nem veheti el tőlem.
- Sajnálom. Megmondtam, ha kell mennyen a bíróságra, addig nem tárgyalok magával. ~ A férfi egy névjegyet nyújtott át a lánynak, ki lesokkolva nézet az idegenre.
- Ezt nem hiszem el, ez a férfi...áhh...apaaa... ~ Édesapja összehúzta magát lánya kiáltására.
- Mi az? Talán csak neked van beleszólásod?
- Aissh, akkor sem adom el.
Párnappal később Naeun összeszedte a bátorságát és felkereste az illetőt. Meg is volt az idő pont, de még így nagyon sokat kellett várni a férfira, nem érti miért kell így megváratni valakit. Talán ilyen elfoglalt?
- Kisasszony, a Vezérigazgató várja önt.
- Ohh, oké, köszönöm. ~ Naeun összekapta magát, és kopogás nélkül nyitott be az irodába, ami sokkal nagyobb volt mint gondolta. Lassan indult meg, majd a férfi biccentéssel üdvözölte, majd intett, hogy foglaljon helyet, ő pedig visszafordult telefonálni. A lány szót fogadott és helyet foglalt, közben egy szőke karcsú nő lépet be, a kezében egy tálcával. Mosolyogva tette le a lány elé a csésze kávét, majd biccentett és magukra hagyott. Mivel a férfi még mindig telefonon tárgyalt így kényelembe helyezte magát, és kiélvezte a finom meleg kávét.
- Üdvözlöm. ~ Naeun ijedtében félre nyelt így hangosan köhögni kezdet, de akkor az illető ott termett és felé nyújtott egy ruhazsebkendőt.
- Köszönöm, de...térjünk a tárgyra.
- Oké, térjünk. ~ Naeun a férfi asztalára nézett ahol nagy üveg lapon állt a neve, Lu Han. A férfi helyett fogalt a lánnyal szembe és megigazította az öltönyét.
- Nem adom el, szóval nem érdekel mennyit kell fizetnem magának vissza, de nem adom el.
- Oké, akkor ezt majd elintézzük, megadom a számlaszámomat, oda küldheti.
- Oké, mennyit kell utalnom?
- Negyvenmillió forintot. ~ Naeun hirtelen mindent kiköpött, és Luhan-ra ment az összes.
- Ohh sajnálom, nem volt szándékos. ~ Gyors felkelt és segített letörölni mindent, de mikor a kezük összeért valami megrázta. - Ohh érezte?
- Nem, most pedig másszon ki az arcomból.
- Bocsánat. ~ Luhan mérgesen állt fel és nyomot meg egy gombot az asztalán. Erre egy férfi szaladt be az ajtón.
- Igen, uram.
- Kísérje ki a hölgyet, és adja meg neki a számlaszámomat. Mi végeztünk is hölgyem, a viszont nem látásra. ~ Luhan megindult az ajtó felé, de Naeun nem hagyta ennyiben.
- Uram, uram kérem, nekem nincs ennyi pénzem.
- Mit tehetnénk? A papíron ez áll, sajnálom, de nagyon ragaszkodom a szabályokhoz, két hónapja van, ha nem küldi át pontosan a pénzt, azon a napon kivágom a fákat. ~ Mikor magára hagyták, tehetetlenül ballagott haza.
- Mégis mit kellene tennem? Soha sem lesz annyi pénzem, két hónap? Nekem még egy év alatt sem sikerült összegyűjtenem félmilliót. ~ Mikor az elhagyatott játszótérhez ért, újra leült a magányos fa elé. - Omma, mit tegyek? Adj valami jelet, nekem nincs pénzem. Omma...omma..hiányzol.
Egy hónappal később Naeun három helyen is dolgozott. Kora reggel tej és újság kiszállítással foglalkozott, majd egy étterembe segített ki este négy óráig, majd egy éjjeli klubba pincérkedet, de még mindig nem sikerült sok pénzt összeszednie.
- Huu már vagy hajnali öt, nincs semmi értelme lefeküdni. De olyan fáradt vagyok...
- Csak nem a pénzbehajtóm? ~ Naeun a hang felé kapta tekintetét, ahol Luhan állt és intet. - Hogy van, nagyon sápadtnak néz ki.
- Jól vagyok, hála önnek...még csak pihenni sem tudok.
- Tesék?
- Semmi, mit akar?
- Csak megláttam, gondoltam meghívom egy italra, benne van?
- Nem.
- Hehe, miért ilyen letegező velem? Nem tettem semmi rosszat, az édesapját kellene megvetnie, nem engem.
- Meddig akar követni? Mellesleg mit csinál itt ilyen korán?
- Ööö csak erre jártam és megpillantottam, maga?
- Hagyjuk, mennem kell.
- Este, ráér?
- Haa? Én? Why?
- Arra gondoltam megihatnánk valamit.
- Talán, ha maga fizet. ~ Luhan elmosolyogta magát mitől Naeun érezte, hogy elpirult.
Ahogy az óra tíz órát ütött, összeszedte magát és megindult a megbeszélt helyre, Luhan már várt rá.
- Milyen pontos.
- Látja, jó munka erő vagyok, nem keres embereket?
- És milyen vicces, éppen nem. Rendeljen, én már rendeltem magamnak. ~ Mikor jól laktak rendeltek maguknak öt üveg sojut. Nagyon jól érezték magukat, Luhan még soha sem nevetett ennyit. Szerinte nagyon vicces lány, nagyon megkedvelte, és közelebbről is megszeretné ismerni.
- Kérdezhetek valamit? Miért...akarja ennyire megtartani azt az elhagyatott játszórét?
- Ohh...csak régen...minden nap kijártunk anyával, akkor nagyon sokan szerették azt a helyet, de mostanára az összes fiatal elköltözött. Az a cseresznye fa nagyon sokat jelent számomra, lehet, hogy elkorhadt...de a világon ez az egyetlen dolog ami összeköt anyával.
- Összeköt? Miért?
- Mi ketten ültettük, régen gyönyörű virágai voltak, de mikor....anya eltávozott a fa is elhervadt. Azóta nincsenek rajta termések, még csak egy egyetlen zöld levél sem, minden nap azon vagyok, hogy újra keltsem, de hiába...nem megy.
- Ohh...sajnálom, nem tudtam, hogy ilyen dolog fűz a játszótérhez.
- És ön, miért akarja annyira?
- Én? Apán sózta rám ezt a terhet, azt mondta, hogy ha ezt a kis dolgot sem tudom megcsinálni, akkor nem vagyok elnöknek való, szóval nekem nagyon kellene ez a föld, de úgy látszik mégsem, nincs szívem elvenni öntől.
- Már mindegy, önnek adóm, mindenkinek igaza volt, az a fa meghalt...én voltam ilyen bolond, hogy egész életembe rá szenteltem a figyelmem, itt az ideje, hogy családot alapítsak.
- Nekem adja, csak úgy?
- Nincs pénzem, és valljuk be...soha sem lesz nekem annyi. Ön nyert, holnap...visszaadom a papírokat. De tudja mit...tartsa meg a pénzt, és remélem szebb dolgot építenek a helyére. ~
Naeun biccentett, majd magára hagyta a férfit. Nem érzi jól magát, de olyan mindegy, soha többé...nem láthatja anya mosolyát.
- Naeun, kérem várjon... ~ A lány szédülni kezdet, majd lassan homály telepedett szemei elé. - NAEUN.
Luhan már több órája a várakozóban várt, eddig semmi hír a lányról, nagyon aggódik, reméli semmi komoly. Majd az orvosa lépet ki az ajtón.
- Ohh Luhan régen láttalak.
- Doki, mi a baj?
- Semmi komoly, csak kimerült, nagyon sokat dolgozhatott, hiszen több napja semmit sem aludt. Csak pihennie kell és jobban lesz.
- Köszönöm. ~ Luhan megindult a lány szobája felé ki éppen az álmok tengerén úszkál. - Valójában...nagyon is szép lány vagy, talán...ezért is voltam ilyen veled. Az elején tényleg meg akartam venni, de mikor megpillantottalak elszállt minden vágyam, és csak is rád szenteltem a figyelmem, még soha sem figyeltem fel így valakire. Kedves vagy, és jószívű, pont az esetem. Szóval...nem akartam megvenni a játszótért, csak tudtam, hogy így láthatlak még. De a történeted, még jobban arra sugalt, hogy védjelek meg. Nem bánod?
- Nem. ~ Luhan ijedtében felkiáltott, és a lányra nézet ki éppen a nevetés szélén állt.
- Te te te nem aludtál?
- Nem...jó volt végig hallgatni az okát, bár most legszívesebben megütnélek, de várd ki még kipihenem magam. Tudod te, hogy mennyit dolgoztam?
- Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyire kell neked a föld, de oké...megtarthatód, de...randiz velem.
- Hehe, ez a feltétele?
- Igen.
- Akkor nem.
Két évvel később Luhan és Naeun boldogan haladtak kéz a kézben az elhagyatott játszótér felé. De már nem is volt olyan elhagyatott, Luhan parkot alkotott belőle ahol sok ember megfordult és végre...kivirágzott a cseresznyefa.
- Az anyukád nagyon, nagyon boldog.
- Igen, az...ahogy én is, köszönöm Luhan, hogy itt vagy mellettem.
- Nem, én köszönöm. ~ Luhan hosszas csókot nyomot ajkaira.
- Ezt nem hiszem el, ez a férfi...áhh...apaaa... ~ Édesapja összehúzta magát lánya kiáltására.
- Mi az? Talán csak neked van beleszólásod?
- Aissh, akkor sem adom el.
Párnappal később Naeun összeszedte a bátorságát és felkereste az illetőt. Meg is volt az idő pont, de még így nagyon sokat kellett várni a férfira, nem érti miért kell így megváratni valakit. Talán ilyen elfoglalt?
- Kisasszony, a Vezérigazgató várja önt.
- Ohh, oké, köszönöm. ~ Naeun összekapta magát, és kopogás nélkül nyitott be az irodába, ami sokkal nagyobb volt mint gondolta. Lassan indult meg, majd a férfi biccentéssel üdvözölte, majd intett, hogy foglaljon helyet, ő pedig visszafordult telefonálni. A lány szót fogadott és helyet foglalt, közben egy szőke karcsú nő lépet be, a kezében egy tálcával. Mosolyogva tette le a lány elé a csésze kávét, majd biccentett és magukra hagyott. Mivel a férfi még mindig telefonon tárgyalt így kényelembe helyezte magát, és kiélvezte a finom meleg kávét.
- Üdvözlöm. ~ Naeun ijedtében félre nyelt így hangosan köhögni kezdet, de akkor az illető ott termett és felé nyújtott egy ruhazsebkendőt.
- Köszönöm, de...térjünk a tárgyra.
- Oké, térjünk. ~ Naeun a férfi asztalára nézett ahol nagy üveg lapon állt a neve, Lu Han. A férfi helyett fogalt a lánnyal szembe és megigazította az öltönyét.
- Nem adom el, szóval nem érdekel mennyit kell fizetnem magának vissza, de nem adom el.
- Oké, akkor ezt majd elintézzük, megadom a számlaszámomat, oda küldheti.
- Oké, mennyit kell utalnom?
- Negyvenmillió forintot. ~ Naeun hirtelen mindent kiköpött, és Luhan-ra ment az összes.
- Ohh sajnálom, nem volt szándékos. ~ Gyors felkelt és segített letörölni mindent, de mikor a kezük összeért valami megrázta. - Ohh érezte?
- Nem, most pedig másszon ki az arcomból.
- Bocsánat. ~ Luhan mérgesen állt fel és nyomot meg egy gombot az asztalán. Erre egy férfi szaladt be az ajtón.
- Igen, uram.
- Kísérje ki a hölgyet, és adja meg neki a számlaszámomat. Mi végeztünk is hölgyem, a viszont nem látásra. ~ Luhan megindult az ajtó felé, de Naeun nem hagyta ennyiben.
- Uram, uram kérem, nekem nincs ennyi pénzem.
- Mit tehetnénk? A papíron ez áll, sajnálom, de nagyon ragaszkodom a szabályokhoz, két hónapja van, ha nem küldi át pontosan a pénzt, azon a napon kivágom a fákat. ~ Mikor magára hagyták, tehetetlenül ballagott haza.
- Mégis mit kellene tennem? Soha sem lesz annyi pénzem, két hónap? Nekem még egy év alatt sem sikerült összegyűjtenem félmilliót. ~ Mikor az elhagyatott játszótérhez ért, újra leült a magányos fa elé. - Omma, mit tegyek? Adj valami jelet, nekem nincs pénzem. Omma...omma..hiányzol.
Egy hónappal később Naeun három helyen is dolgozott. Kora reggel tej és újság kiszállítással foglalkozott, majd egy étterembe segített ki este négy óráig, majd egy éjjeli klubba pincérkedet, de még mindig nem sikerült sok pénzt összeszednie.
- Huu már vagy hajnali öt, nincs semmi értelme lefeküdni. De olyan fáradt vagyok...
- Csak nem a pénzbehajtóm? ~ Naeun a hang felé kapta tekintetét, ahol Luhan állt és intet. - Hogy van, nagyon sápadtnak néz ki.
- Jól vagyok, hála önnek...még csak pihenni sem tudok.
- Tesék?
- Semmi, mit akar?
- Csak megláttam, gondoltam meghívom egy italra, benne van?
- Nem.
- Hehe, miért ilyen letegező velem? Nem tettem semmi rosszat, az édesapját kellene megvetnie, nem engem.
- Meddig akar követni? Mellesleg mit csinál itt ilyen korán?
- Ööö csak erre jártam és megpillantottam, maga?
- Hagyjuk, mennem kell.
- Este, ráér?
- Haa? Én? Why?
- Arra gondoltam megihatnánk valamit.
- Talán, ha maga fizet. ~ Luhan elmosolyogta magát mitől Naeun érezte, hogy elpirult.
Ahogy az óra tíz órát ütött, összeszedte magát és megindult a megbeszélt helyre, Luhan már várt rá.
- Milyen pontos.
- Látja, jó munka erő vagyok, nem keres embereket?
- És milyen vicces, éppen nem. Rendeljen, én már rendeltem magamnak. ~ Mikor jól laktak rendeltek maguknak öt üveg sojut. Nagyon jól érezték magukat, Luhan még soha sem nevetett ennyit. Szerinte nagyon vicces lány, nagyon megkedvelte, és közelebbről is megszeretné ismerni.
- Kérdezhetek valamit? Miért...akarja ennyire megtartani azt az elhagyatott játszórét?
- Ohh...csak régen...minden nap kijártunk anyával, akkor nagyon sokan szerették azt a helyet, de mostanára az összes fiatal elköltözött. Az a cseresznye fa nagyon sokat jelent számomra, lehet, hogy elkorhadt...de a világon ez az egyetlen dolog ami összeköt anyával.
- Összeköt? Miért?
- Mi ketten ültettük, régen gyönyörű virágai voltak, de mikor....anya eltávozott a fa is elhervadt. Azóta nincsenek rajta termések, még csak egy egyetlen zöld levél sem, minden nap azon vagyok, hogy újra keltsem, de hiába...nem megy.
- Ohh...sajnálom, nem tudtam, hogy ilyen dolog fűz a játszótérhez.
- És ön, miért akarja annyira?
- Én? Apán sózta rám ezt a terhet, azt mondta, hogy ha ezt a kis dolgot sem tudom megcsinálni, akkor nem vagyok elnöknek való, szóval nekem nagyon kellene ez a föld, de úgy látszik mégsem, nincs szívem elvenni öntől.
- Már mindegy, önnek adóm, mindenkinek igaza volt, az a fa meghalt...én voltam ilyen bolond, hogy egész életembe rá szenteltem a figyelmem, itt az ideje, hogy családot alapítsak.
- Nekem adja, csak úgy?
- Nincs pénzem, és valljuk be...soha sem lesz nekem annyi. Ön nyert, holnap...visszaadom a papírokat. De tudja mit...tartsa meg a pénzt, és remélem szebb dolgot építenek a helyére. ~
Naeun biccentett, majd magára hagyta a férfit. Nem érzi jól magát, de olyan mindegy, soha többé...nem láthatja anya mosolyát.
- Naeun, kérem várjon... ~ A lány szédülni kezdet, majd lassan homály telepedett szemei elé. - NAEUN.
Luhan már több órája a várakozóban várt, eddig semmi hír a lányról, nagyon aggódik, reméli semmi komoly. Majd az orvosa lépet ki az ajtón.
- Ohh Luhan régen láttalak.
- Doki, mi a baj?
- Semmi komoly, csak kimerült, nagyon sokat dolgozhatott, hiszen több napja semmit sem aludt. Csak pihennie kell és jobban lesz.
- Köszönöm. ~ Luhan megindult a lány szobája felé ki éppen az álmok tengerén úszkál. - Valójában...nagyon is szép lány vagy, talán...ezért is voltam ilyen veled. Az elején tényleg meg akartam venni, de mikor megpillantottalak elszállt minden vágyam, és csak is rád szenteltem a figyelmem, még soha sem figyeltem fel így valakire. Kedves vagy, és jószívű, pont az esetem. Szóval...nem akartam megvenni a játszótért, csak tudtam, hogy így láthatlak még. De a történeted, még jobban arra sugalt, hogy védjelek meg. Nem bánod?
- Nem. ~ Luhan ijedtében felkiáltott, és a lányra nézet ki éppen a nevetés szélén állt.
- Te te te nem aludtál?
- Nem...jó volt végig hallgatni az okát, bár most legszívesebben megütnélek, de várd ki még kipihenem magam. Tudod te, hogy mennyit dolgoztam?
- Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyire kell neked a föld, de oké...megtarthatód, de...randiz velem.
- Hehe, ez a feltétele?
- Igen.
- Akkor nem.
Két évvel később Luhan és Naeun boldogan haladtak kéz a kézben az elhagyatott játszótér felé. De már nem is volt olyan elhagyatott, Luhan parkot alkotott belőle ahol sok ember megfordult és végre...kivirágzott a cseresznyefa.
- Az anyukád nagyon, nagyon boldog.
- Igen, az...ahogy én is, köszönöm Luhan, hogy itt vagy mellettem.
- Nem, én köszönöm. ~ Luhan hosszas csókot nyomot ajkaira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése