Miracles in december
Mikor a házhoz ért meglátta szüleit, kik boldogan díszítették a házat, a lány csak köszönt és ment is tovább, de akkor egy idegen lépet ki az ajtón, mitől meglepődőt. Még soha sem látott hozzá fogható férfit, a szeme mogyoró barna, ajkai telt hús, haja barna mint a szeme, és a bőre olyan mint a hó. Tátott szájjal mérte végig, úgy érzi kezd egyre melegebb lenni, jobban tenni ha most lelépne, de hiába, nem tudja levenni róla a tekintetét. Majd egy kéz nehezedett a vállára, hála édesanyának eltudja vonni a figyelmét az idegenről.
- Ohh lányom, hadd mutassam be az új szomszédot. Oh Se Hun, nálad pár évvel idősebb.
- Szóval szólítsam ahjussinak?
- Tessék, lányom!! Moderáld magad, ohh annyira sajnálom...mindig is ilyen. ~ A lány nem foglalkozott anyával, sem az idegennel, gyors beszaladt és hangosan maga után csapta az ajtót.
- Istenem, miért mondtam ilyeneket? Hiszen semmi rosszat nem tett, de akkor...áhh hülye fejem, hülye, hülye. ~ Nara gyors lezuhanyzott, jól eset a hideg végtagokat átmelegíteni. Majd mikor felöltözött hangokat hallott kintről, lassan megindult az ablak felé és félve húzta el a függönyt. A messze távolban édesapját vette észre ki éppen az idegennel tárgyalt és nevetett.
- Istenem, az a mosoly, ha csak egyszer rám mosolyogna, végem lenne. Miket nem képzelek, soha sem nézne egy ilyenre...én csak gyökér vagyok számára.
- Kislányom...
- Ohh...omma, mi az? ~ Nara megindult az ágy felé és erőteljesen huppant rá, kiélvezve a pihe puha érintést.
- Nem tudom miért voltál olyan az előbb, Sehun jó ember, és gazdag...itt a lehetőség, hogy végre férjhez menj.
- Omma, soha...soha sem akarok férjhez menni, mellesleg ő még csak rám se nézne. Valld be...nem vagyok az ő szintje.
- Jáá...te lány...akarsz még verést? Nem maradhatsz örökké a nyakamon.
- Okéé...elmegyek, nem is fogsz többé látni. ~ Nara mérgesen kelt fel az ágyról, útközben felkapta a kabátját és cipőjét, majd feltépte az ajtót. Nem nézett a fiúra sem apjára.
Addig meg sem állt míg érezte a lábát, a távolban egy padra ült le. Már megint magányos, már megint nincs senki akivel beszélhetne.
- Olyan...szánalmad vagy Nara...még anyát is elzavarom. ~ Csend honolt a lány körül, de zokogását messze el lehet hallani. De akkor egy meleg sál hullt fejére. Kérdően pillantott fel az illetőre ki éppen mellette fogalt helyet.
- Anyukád mondta, hogy erre lehetsz, és hogy biztos fázol.
- Nem tudom....miért jöttél utánam.
- A modorod tényleg egy kicsit rossz, de ezen könnyen lehet változtatni. Anyukád aggódik.
- Nem érdekel, mikor és érdekelte, hogy mi a bajom?
- Talán...nem jöttök jól ki?
- Neked....semmi közöd hozzá. ~ Nara mérgesen állt fel és hagyta magára a fiút, de csak jött utána.
- Bocsi...csal próbálok kedveskedni. ~ A lány megáll és maga elé bámult ahol éppen egy ismerős lépkedett felé. Hátrálni kezdet, de késő volt
- Ohh csak nem az édesburgonya?? Ügye, ügye? Jáá milyen régen volt. ~ Nara nem figyelt rá, de hiába mindig is tapadós illető volt.
- Ne érj hozzám.
- Miért, régen még sikítottal az érintésemért. Tényleg azt hitted, hogy járnék veled?? Áhh még mindig nem hiszem el, pont én...veled?? ~ Nara felé nyúlt, de akkor Sehun avatkozott közbe.
- Nem értem mi folyik itt, de amiket mond sértő. Kérjen bocsánatot a hölgytől.
- Hölgy?? Hol? Nem látok...legfeljebb lényt. ~ Hirtelen Sehun ökle lendült a férfi felé ki hanyatt eset. Nara nem akart hinni a szemének. Sehun keze a lányéért nyúlt és erősen megragadva indultak el. A házik meg sem állva fogták egymás kezét. Majd mikor végre hazatértek, Nara erősen rántotta ki a fiú szorításából a kezét.
- Nem kellet volna közbe avatkoznod, egyedül is boldogultam.
- Vettem észre, az a faszfej majdnem megölt téged már a tekintetével. Talán...volt barát?
- MIT ÉRDEKEL TÉGED, hagyj békén. ~ Nara mérgesen rontott be a házba, magára hagyva megmentőjét. Még maga sem érti miért bánik így vele, hiszen csak segíteni szeretett volna. Rendes srácnak néz ki, de akkor miért tart tőle?
December 22., lassan karácsony, most már minden színesben pompázik, mindenki barátaival töltenek egy kis időt. Csak Nara ül otthon egyedül, magányosan, nincs kivel lógjon, nincs kit elhívjon.
- Áhh annyira unatkozom, úgy elmennék valahová. De...egyedül dög unalom. ~ Nara sebtében ült fel az ágyon és Sehun-ra gondolt. - Lehet, hogy eljönne velem? Áhh...biztos nem... ~ Rázta meg a fejét. -...de mi van ha igen? Áhh nem tudom, de egy próbát megér, nem?! ~ Gyors összeszedte magát, majd megindult a szomszédba, de az ajtó előtt egy kis időre elidőzőt. - Nem merek bekopogni...mi van ha elküld? És ha nincs itthon? Igen...igen..biztos nincs itthon.
- De már igen. ~ Nara a hang felé kapta fejét, és éppen Sehun jött felé a lépcsőn, kezében nagy csomagokkal. - Mit szeretnél?
- Áhh één áhh izé...hát...hagyjuk, semmit.
- Nah, ki vele...te nem az a fajta vagy aki csak úgy álldogál mások ajtaja előtt.
- Hát én csak...elszeretnék menni...vásárolni. De látom...már...megvolt.
- Hehe, vicces vagy, szóval randira hívsz?
- Mii?? Én soha...áhh hagyjuk, akkor eljössz vagy nem?
- Oké, csal előbb lepakolok. ~ Nara soha sem gondolta volna, hogy igent fog neki mondani, de egy kicsit izgatott. Az út némán telt köztük, Nara nem tudott semmit sem kérdezni. De a csendet lassan Sehun törte meg. - Miért vagy ilyen?
- Hmm? Milyen vagyok?
- Ilyen..agresszív, mikor találkoztunk...lenéztél...nem szoktam meg ezt a viselkedést, általában nagy vigyorral üdvözölnek.
- Ohh a herceg megszokta, hogy el van kényeztetve, ettől mert helyes vagy nem kell minden lánynak elámulnia a sármodtól.
- Hehe...szóval bevallottad, hogy igen is helyes vagyok.
- Mi? Nem is...csak azt mondtam, hogy....istenem, te mindig megfogsz. ~ Ezek után az út nagyon jól telt, végre volt miről beszélniük, nagyon sokat megtudtak egymásról és Nara kezdni megkedvelni. Mikor végeztek a vásárlással lazításként beültek egy kis kávézóba.
- Esik.
- Ahham, de még mindig nem értem mi ebben a nagy szám, tél van, alap, hogy esik.
- Minden ember sírva születik, de nem minden ember zúgolódik. Sokan állandóan panaszkodnak és csalódottan halnak meg. Ezek az emberek elrágcsálják a keserű tablettát, pedig ha egy-két korty vízzel és egy kis türelemmel nyelnék le, nem éreznék a keserűségét. Az ilyen emberek a más terhét könnyűnek találják, de a saját terhüket olyan nehéznek, mint az ólmot. Ők azok, akik mindig rossz bánásmódban részesülnek. Senki tyúkszemére nem taposnak oly gyakran, mint az övékre. A hó legsűrűbben az ő ajtajuk elé hull, a vihar legerősebben az ő ablakuk előtt tombol. A valóság az, hogy mindez csak képzelet. Ők is boldogok lennének, ha ezt belátnák. Egy csipetnyi a megelégedés füvéből olyan ízt ad a legegyszerűbb levesnek is, mint a legfinomabb királyi éteknek.
- Wow...te...tisztára átlátod a helyzetem. Ki vagy te valójában Oh...Se...Hun?
- Egy idegen, aki a barátod szeretne lenni, túlságosan is bezárkózott vagy. A fájdalmakat néha jobb kiadni mint bent tartani, és jobb ha minden egyszerre tör ki belőled, a szíved...olyan mint egy kő..ami egyre, egyre nagyobb lesz. Néha barátkozni kellene...
- Barátkozni...szerinted nem próbáltam...szerinted egész életembe magányos akarok lenni? Szerinted nekem könnyű minden nap ugyan azt átélni? Mindenki csúfolt, szörnynek neveztek...miért...miért kellett piszkálni, miért csak a szép lányok boldogok? Bennük is van hiba. Bennem semmi szép nincs, ezért nem értem, hogy a magad fajta...miért barátkozik velem.
- Magam fajta? Miért, milyen vagyok a szemedbe?
- Egy playboy, ki minden éjszaka bárban iszik és csajozik, előttem megjátszod magad, majd kicsúfolsz a hátam mögött.
- Nara...
- Nem értelek...adj egy jó magyarázatot, miért...miért lógnál pont te velem?
- .....
- Látom nem tudsz mit mondani, oké...vessünk ennek véget, hiszen mi sehogy sem illünk össze. Én nem tartozom eme csodás világba, nem bírnák még több fájdalmat elviselni, szóval jobban teszem, hogy most véget vettek ennem az egésznek. ~ Nara fogta a táskáját és magára hagyta Sehunt, ki némán tűrt mindent. A hó egyre jobban eset, ami beleolvadt a ruhájába, ami mint egy kő lenyomja. A lámpához érve veszi észre, hogy sír.
- Miért, miért sírok? Hiszen semmi sincs köztünk, ő nem valló hozzám, ő...túlságosan is tökéletes. ~ Mikor a lámpa pirosra váltott Nara megindult a zebrán át. Az autók kiáltva száguldottak el mellette.
De akkor egy kéz ragadta meg, ami melegen átölelte. Hirtelen arcát egy mellkasba fúrta, ami olyan meleg, biztonságba érzi magát a karjai közt.
- Elment az eszed, meg is halhattál volna.
- Nekem...olyan mindegy. ~ Sehun ellökte magától a lányt ki rémülten mérte végig az előtte állú csodát.
- Miért...MIÉRT CSINÁLOD EZT VELEM? Nem veszed észre, hogy mit tettél velem...nem látód...nem látód, hogy mennyire kedvellek? ~ Nara nem akart hinni a fülének, még, hogy ő kedveli?
- Nem...nem akarom elhinni Sehun...te...miért kedvelnél engem?
- Az istenért...miért van minden egyes mondatodba, hogy te? Miért ki vagyok? Nem veszed észre, hogy te így vagy tökéletes? Miért lennél te PONT másra irigy? Ne érdekeljen, hogy ki hogyan néz ki...mert akik kívül szépek, belül csúnyák. De te....így vagy tökéletes, még soha sem nevettem ennyit egy nap, már rég azt hittem...nincs semmilyen humor érzékem. Hála neked újra éltem, és még sokszor átszeretném élni ezt a napot...veled.
- Nem...nem hiszem el...én...nem... ~ Nara távolodni kezdet, de Sehun nem hagyta, erősen ragadta meg a derekát majd ajkait a lányéra tapasztotta.
- Szeretlek Nara, ne akarj megváltozni, maradj olyan amilyen vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése