One Shot (Jongin) Szeretem a nővérem.

  A legtöbb embert megbénítja a bűntett tudata, a felismerés, hogy rajtakapták. Bármi történjék is, nincs visszaút. A bűnbeesést nem lehet egy tollvonással áthúzni. Soha nem találnánk vissza ahhoz az ártatlansághoz, intimitáshoz, ahhoz a bizalomhoz, amit eddig éreztünk. Bűnös vagyok, bűnös mióta csak élek, bűnös, hogy olyan után vágyakozom mi soha sem lehet enyém, mire soha sem szabadot volna ránéznem. De megtörtént, így magam is jól tudom, hogy bűnös vagyok. Kiskorom óta csendben figyeltem őt, ha szüksége volt rám, mindig tárt karokkal vártam őt. Végig mellette voltam, végig fogtam kezét, őriztem titkait, ha sírt mellette voltam. Láttam, ahogy felnőtt, ahogy egyre szebb lett, láttam sikereit, bukásait. Akkor miért nem én vagyok az ki halála napján mellette lesz, mi lesz velem, mik lesznek az emlékeinkkel? Mindig azt hittem, hogy én leszek az ki a templomba az oltárnál várja, hogy én leszek gyermekeinek apja, de hogy lehettem ekkora idióta? Miért engedtem tovább fajulni a dolgoknak, csak csendben elkellet volna felejtenem, de nem… olyan bolond vagy Kim Jong In. Nem szeretheted tovább a saját nővéredet. Újra kezembe vettem képünket, olyan boldognak látszunk, ahogy egymás lökdösve nagy nehezen elkészült ez a kép. Emlékszem mikor kint játszottunk, megígértem neki, hogy én leszek az a férfi ki elveszi, hogy olyan felnőtt férfivá válok kire mindig is vágyott. Akkor még csak mosolygott rajta, és boldogan egyezett bele. De vajon, ha most ugyan azt elmondanám neki, mit válaszolna rá?
  - Dongsaeng.
 Az ajtó hangosan csapódót ki, gyors eldugtam közös képünket, majd háborodva álltam fel.
  - Noona, nem tanultál kopogni? Mi van ha éppen mást csinálok?
 Nővérem összefűzte vékony karját mellkasa előtt.
  - Mást? Ohh vagyis arra gondolsz, haha – éreztem, ahogy arcom elvörösödik kínomban – három nap múlva éret férfi leszel, felőlem ezt csinálsz amit akarsz.
  - Igen, szóval van magán életem, ha legközelebb beakarsz jönni, kopogj. Már nem vagyok a kis öcsi.
 Elszomorodott, majd jobb karjával átkarolta nyakam és hirtelen lenyomta.
  - Mindig is az én kisöcsém maradsz, szóval ne feleselj Noonának.
  - Oké-oké feladom, mikor jön hyungnim?
 Noona abba hagyta hajam tépését, és kihúzta magát.
    - Ne mondj ilyeneket, mert tudod, hogy képes vagyok elhinni. GYERE ENNI.
 Már megint megbántottam, hiába tervezem el, hogy szépeket mondok neki, soha sem úgy megy, ahogy azt eltervezem. Mikor leértem már mindenki az asztalnál ült. Elfoglaltam helyem nővéremmel szembe, majd anya elém tett egy tányért, majd ő is leült. De mielőtt neki álltunk volna, anya rácsapott kezemre.
  - Ima előtt soha sem eszünk, nem így tanítottalak fiam. Nézd meg a nővéredet, ő mindig mindent jól csinál, és néz magadra.
  - Tudom anya, egy romhalmaz vagyok, de nem kell fokoznod. Mindig Noona-val mérsz össze.
  - Fiam.
 Édesapám hangja mélyen és erélyesen hangzott.
  - Mondanunk kell valamit, hiszen három nap múlva betöltöd a húszat.
 Mikor apám komolyan beszél, akkor általában nagydologról szokott szó lenni.
  - Mivel már betöltöd ezt a kort, az iskolának vége, be kell vonulnod a katonaságba.
 A katona szó hallatán megdermedtem, tudtam, hogy eljön ez a nap is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen korán.
  - Ne nézz így rám, sajnos nálunk ez kötelező, hiszen jól tudod, bármikor lehet háború Észak Koreával.
  - Apa, még ráérek, sokan huszonöt évesen vonulnak be, mikor már van egy sikeres karrier maguk mögött. Nekem nincs semmim az érettségin kívül.
  - Fiam, én is ennyi idős voltam mikor bevonultam, az a két év hamar elfog menni, hidd el nekem.
  - És ha nem akarok? A te idődben lehet, hogy kötelező volt, de most már nem az, én nem akarok bevonulni ilyen fiatalon, még nem is éltem.
  - Miért? Mi a célod, ha vége a sulinak?
  - Elsőnek is külön akarok élni, saját házat akarok, saját barátnőt, és szeretnék énekelni.
  - Mi?
  - Anya és apa egyszerre néztek rám, még soha sem említettem nekik, hogy mi az álmom. Titokban mindig tovább maradtam, hogy táncolhatni járhassak, ekkor mindig azt hazudtam, hogy tanulok barátaimnál.
  - Énekelni? Elment az eszed, ezt még soha sem említetted.
  - Igen, mert tudom apa, hogy ellene vagy, hiszen soha sem szeretted a mai fiatalok kinézetét, a zenét, de én igen, olyan akarok lenni mint ők. Szárnyalni akarok a színpadom, miközben ezer ember az én nevemet kiáltja, mikor meglátnak az utcát, sikítsanak. De hiába is mondom nektek, soha sem értitek meg.
  - Fiam, a mi családunk nem ilyen fajta, a miénk határozott, elit, a családunk összes férfija kiválóan végzet a katonai kiképzés alatt. Nekünk ez az életünk. Ez így megy ősidők óta.
  - De én nem akarom, bevonulok, de nem most, majd hat év múlva, mikor már sikeres előadó leszek, ahogy például a Super Junior tagjai, vagy a JYJ banda.
  - Nekem ezzel semmit sem mondasz, de nem engedem, nem engedem, hogy elad magad, hogy ez miatt megsérülj, tudod te milyen sokba kerül, hogy híresség légy? Vért kell izzadnod.
  - Nem olyan kemény mint a katonai tábor.
 Felálltam.
  - Miért van az, hogy ha én akarok valamit akkor mindig nemet kapok, de ha a nővérem kér valamit, mindig igent kap? Eldöntöttem, énekes fogok lenni, és addig nem vonulok be, míg nem teljesül.
 Mérgesen szettem lábamat a lépcsőfokokon, hallottam apám mély sóhaját, hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, majd ledőltem az ágyra. Pár percig némán meredtem ki fejemből, mikor a nővérem lépet be szobámba. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd éreztem, ahogy egy súly nehezedik az ágyamra.
  - Jáá, öcsi, Jongin, ne légy ilyen, nem szeretem, ha rossz a kedved, akkor olyan üresnek érzem magam.
Felültem, hogy szemébe tudjak nézni.
  - Miért jöttél be, menj le enni.
  - Tudod jól, hogy nem szeretek nélküled enni, mellesleg én nem ellenzem, olyan jó lenne, ha a kis öcsim híres lenne. Minden nap meglátogatnálak, a kedvenc kajádat vinném, te pedig bemutatnál Jaejoong-nak, vagy a Shinee-nak, vagy… az összes helyes idolnak.
 - Jáá, nem rémlik, most mész férjhez. A kajádból pedig nem kell, ettél már abból amiből főztél? Maga a pocsék.
 Erősen vállamba ütött.
  - Kuss a neved.
  - Tudod, kedves, hogy ilyeneket mondasz, de a te szavad itt jelenleg semmit sem ér, apa
a fő, ezt te is tudod. Emlékszel mikor haza hoztad azt a flúgos gyereket, mikor meglátta apa majdnem elájult. Fél éven át vele csesztetett, mindig utánozta a laza csávó dumát.
  - Haha, jaa, „vagány vagyok, kell egy kis dohány”?
 Mind ketten felnevettünk.
  - Viszont hyungnim-et hamar elfogadta, ebből is látszik, hogy apa tényleg elit. Hiszen a férjjelölt okos, gazdag és helyes is, mellesleg orvos. Ki ne fogadna el egy ilyen vőt?!
  - Jongin, te így vagy tökéletes, én így szeretlek, ne hallgass apára. Légy az aki vagy, váltsd valóra az álmaid, ha már nekem nem sikerült.
Hát igen, ő lenne az én nővérem, ezért is szerettem, de vajon milyen lenne a kapcsolatunk, ha elmondanám neki?
  - Noona, mikor kicsik voltunk, azt mondtam, hogy én veszlek el, emlékszel?
  - Ohh igen, annyira aranyos voltál, hogy akkor azt kívántam bárcsak így lenne.
  - Ha most újra azt mondanám, mit válaszolnál?
 Noona csendben figyelt, majd pár perc múlva elnevette magát.
  - Komoly vagyok.
 Újra csend telepedett le közénk.
  - Mi? Nem értelek, miért mondanál ilyeneket? Tesók vagyunk, ez így nem vicces.
  - Miért? Nem jönnél hozzám mert a tesóm vagy? Hiszen régen ez volt a divat.
 Közelebb férkőztem, majd egyik kezemmel combját kezdtem el simogatni. Szabad kezemmel hajával játszadoztam, közben finom csókot leheltem nyakába, nem mozdult, szinte ledermedt. Nem tudom mi történik velem, de most rá van szükségem, sokszor összeszoktam veszni édesapámmal, ekkor mindig nővéremre támaszkodtam, de ma valamivel másként van rá szükségem. Egyre jobban ajkához értem, éreztem meleg leheletét, majd azon kaptam magam, hogy csókot adok ajkára. A nővérem nem mozdult pár másodpercig, majd hirtelen nagyot lökött rajtam.
  - Uramisten, hülye vagy? Hogyan csókolhattál meg, a nővéred vagyok, talán elment az eszed? Istenem, te idióta.
 Fogta magát, majd kirohant, magam maradtam a gondolataimmal. Istenem mit tettem, tényleg megcsókoltam. Hajamba fúrtam, majd tépni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam gondolkodni, annyira mérges voltam, hogy nem tudtam mit teszek. Csak arra tudtam gondolni, hogy megakarom csókolni. Hogyan nézek így a szemébe?
  A három nap gyorsan eltelt, azóta a csók óta nem beszéltem a nővéremmel, szinte alig volt itthon, mert az incidens utáni napom megjött a barátja, így soha sem aludt itthon, ha haza is jött csak valami holmiért, majd el is ment. Soha sem volt alkalmam beszélni vele. Annyira félek a szemébe nézni. Mikor a ház elé értem egyből tömegnyi autó fogadott, tudtam és vártam is rá. Hiszen ma van a húszadik születésnapom, édesanyámék az egész rokonságot meghívták rá. Nem szeretem az ilyen eseményeket, ilyenkor mindig megkapom nagyszüleimtől, unokatesóimtól, hogy milyen vékony vagyok, így nem fogom bírni a besorolást. Viszont azt soha sem hozzák fel, hogy milyen magas vagyok hozzájuk képest. Amint beléptem az ajtón felhangzott a „Boldog születésnapot Jongin” szöveg. Majd mindenki egyesével jöttek gratulálni. Fáradt vagyok, és semmi erőm, sem kedvem, az hogy a nővéremmel nem vagyunk most valami jóba, kikészít, hiányzik a fülsikító hangja, ahogy reggel betörik és rám ugrik, így köszöntve fel elsőnek. Majd álmosan leráncigál a konyhába, hogy elkészítse kedvenc palacsintámat, mit álltalában mindig odaszokott égetni. Mikor a tömeg elvonult tortát enni, sikerült felsettenkednem a szobámba, végre csend van. Amint leültem volna valaki kopogott, és egy ismerős arc bukkant fel.
  - Noona.
 Mosolyogva lépet be az ajtón, már szólni szerettem volna mikor megpillantottam barátját.
  - Hyungnim.
- Odanézzenek, az én barátom kész felnőtt lett. Grat.
Megölelt és kezembe nyomot egy dobozt, és magunkra hagyott.
  - Nem hiszem el, hogy felnőttél. Olyan nehéz elhinni, hiszen láttalak mikor sírtál anya után, mikor bepisiltél.
  - Jáá, mindenki áltéli, te is. Mellesleg igen, felnőttem. Már csak négy év van köztünk.  Elmosolyogta magát, és ő is átadott egy dobozt. Még egy ajándékot sem nyitottam ki, de ahogy átadta neki is álltam. Egy aranymedál volt benne, végén egy mikrofonnal, hátulján az én monogramommal.
  - Remélem tetszik, és hordani fogod, ha híres leszel olyan képeket akarok látni amin ezt hordod, soha sem veheted le. Értve?
  - Köszönöm, imádom. Ami a csókot illeti, sajnálom, tudod milyen vagyok mikor apa felhúz. Nem gondolkodtam.
  - Semmi baj, megesik a testvéreknél. Ez nem jelenti azt, hogy szerelmesek vagyunk, haha. Hirtelen túl komoly lettem, és ezt ő is észrevette.
  – Mi az?
  - Az igazság az, hogy én… nem is tudom, hogyan mondjam el, de én… szeretlek.
  - Én is, te kis butus.
Megakarta vakarni fejem, de megfogtam csuklóját.
  - De én nem mint testvért, hanem mint nőt. Tudom, hogy nem elhihető, hogy undorító, de ez van… mit tegyek Noona, már régóta ezt érzem.
 A nővérem nem tudott mit mondani, csak csendben figyelt, láttam rajta, hogy próbálja megemészteni a hallottakat. Ekkor csörrenést hallottunk az ajtóból. Édesanyám állt ott apámmal az oldalán.
  - Uram isten, Jongin, jól hallottam?
  - Sajnálom anya, de igaz, szeretem a nővéremet. Sajnálom.
 Édesanyám zokogni kezdet, a nővérem pedig távolabb ment tőlem. Édesapám határozott mozdulattal állt elém, azt hittem megüt, de nem tette.
  - Tudtam, hogy eljön ez a nap is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen korán. Nem hittem volna, hogy szereted a nővéred, de ebben semmi furcsa nincs. Mert… nem vagy a vérszerinti fiam, mi… örökbe fogadtunk.
 Köpni, nyelni nem tudtam a hallottak után, hogy én nem vagyok a gyermekük, akkor ki vagyok, kinek vagyok a fia? Láttam, hogy a nővérem is megvolt lepődve.
  - Ez az igazság. Sajnálom, hogy eddig elhallgattuk.
 Nem akartam elhinni, egész végig átvoltam verve, ők pedig jót nevettek rajtam, vajon Noona tudott róla? Kérdően néztem rá, találkozott tekintetünk, de ekkor gyors elfordult, szóval igen. Ő is tudott róla végig, akkor csak én voltam az-az egyetlen ki semmiről sem sejtett.
  - Szóval a szüleimmel mi van? Ők hol vannak?
  - A szüleid nagyon jó barátaim voltak, de az egyik esős napon belehajtottak a folyóba, te voltál az egyedüli ki túlélte. Te is nagyon sokáig komába voltál, pedig csak hat éves voltál.
  - Akkor… miért nem emlékszem? Miért?
  - Állítólag a sok miatt… elrejtetted magadba, nem akarsz emlékezni. De jobb is így nem?
  - NEM. Mindvégig azt hittem ti vagytok a szüleim, hogy a nővérem utána érzéseim bűnösek, rosszak, hogy én nem szerethetem, szóval ezért volt az egész. Ti tudtátok, és hagytátok, hogy szenvedjek, végig hagytátok, hogy azt higgyem ti… még az igazi szüleimre sem emlékszem, ti boldogok lennétek, ha Dorina nem emlékezne rátok?
 Nem tudtam gondolkodni, pakolni kezdtem a holmimat. Anya lépet mellém, sírva próbált rám hatni, de semmi értelme nem volt.
  - Elmegyek, és felveszem az igazi nevem, ami engem illet. És énekes fogok lenni.
 Mikor elpakoltam a szükséges holmit, megindultam a kijárat felé, kíváncsi szemek néztek rajtam végig. Édesanyám hangos sírásba kezdet, apám pedig próbálta vigasztalni, az egyetlen egy állnővérem futott utánam. Majd megragadta kezem, de egy erős rántással kirántottam. – ne érj hozzám Noona… nem is… nem vagy a nővérem, soha sem voltál az. Mindenki tudta ki vagyok, még te is… benned csalódtam a legjobban.
  - Sajnálom, de apáék megtiltották, hogy elmondjam.
  - Akkor… miért löktél el mikor azt mondtam szeretlek? Olyanok vágtál a fejemhez… amit nem illettem meg, én meg szarul éreztem magam miatta, undorítónak tartottam magam az érzéseim miatt. Élj boldogan, valahogy majd csak kiheverlek.
 Utoljára jól megnéztem a gyönyörű arcát, majd elhagytam a szülőházamnak hitt házat. Most kezdődik az új élet.
  Három év telt el azóta, hogy elhagytam a családnak hitt szüleimet. Mit is kellene mondanom, egyáltalán nem bántam meg döntésemet. Hiszen ha úgy nézzük jobb is így, olyan életet élhetek, amire mindig is vágytam. Magam ura vagyok, senki sem parancsol, kivéve a menedzserem. A három év alatt sikerült híressé válnom, azt csinálhatom amit mindig is szerettem volna. Mikor jelentkeztem, azt hittem, hogy nem fognak felvenni, hiszen ha úgy nézzük, az idolok több év gyakorlatot hagynak maguk után, hogy énekesek lehessenek. De nekem elég volt két év, két év alatt összeismerkedtem a többi banda taggal, így szinte ők a családom. Velük élek, eszem, alszom, és egy levegőt szívunk, akár hol vagyok, ők mindig ott vannak. A banda tizenkettő emberből áll, mindegyiküknek meg van a maga varázsa, ahogy nekem is, én jobban a táncban vagyok sikeres, így én vagyok a fő táncos a csapatban. A fiukkal az élet csodás, nekik sikerült velem elfelejtetni a múltat, bár egy személy nagyon is hiányzik, de hát ki képes elfelejteni az első nagy szerelmet? Ha találkoznék vele, annyi kérdést tudnék feltenni neki. Vajon jól van, vajon jól él, boldog, egészséges? Biztos vagyok benne, hogy boldog, biztos gyönyörű volt menyasszonyként, bárcsak láthattam volna, de jobb így, hiszen akkor csak fájt volna szívem.
  - Kai, bocsi, hogy átpasszolom, de annyi dolgom van rangidősként, kérlek, levinnéd a ruhámat a kocsihoz?
 Boldogan bólintottam hyung-nak, majd elvettem ruháját. Fütyörészve haladtam előre, közben akárki jött felém köszöntve üdvözöltem őket, voltak kik felsikítottak mikor felismertek. Sokan vannak a cégen belül, kik nem fogták fel, hogy a cég hírességekkel foglalkoznak, vagy éppen új tag. Mosolyogva lépkedtem a kocsi felé, hála, hogy nincs itt lent senki. Amikor kész voltam, megindultam visszafelé, de akkor egy ismerős hang csapta meg fülem. Nem akartam elhinni, de ezt a kellemes hangot bármikor megismerném.
  - Jongin.
 Nagyot nyeltem, majd lassan megfordultam, tudtam, hogy ő az, bárhonnan megismerném  a hangját, ahogy kiejti nevem.
  - Tudtam, hogy te vagy az.
  - No-noona.
 Nem jött ki hang a torkomból. Végre sikerült kitörölnöm a szívemből, miért kell most felbukkanni, főleg a legfontosabb koncertem előtt? Mosolyogva, de félénken lépet egyet felém.
  - Mikor visszatértem… láttalak a tévében… remélem nem baj, hogy kiderítettem hol vagy. De… abban reménykedtem, hogy találkozhatunk. És sikerült.
  - Semmi baj, de sajna nem érek rá, még vissza kell mennem a smink próba miatt, majd a hajammal is kezdenek valamit.
 Mikor megindultam, hirtelen átölelte derekam.
  - Oppa, sajnálom, tudod te mennyire fájt mikor elmentél? Azt hittem megörülök.
 Zsebre vágtam kezem, nem löktem el, sőt élveztem ahogy arcát hátamba fúrta. Mély levegőt vettem, hogy érezzem az illatát, mi régen annyiszor elragadott.
  - Mióta vagyok oppa? Mellesleg… nekem nem hiányoztál. Rég volt már, és tudtam jól, hogy boldog vagy, hyungnim biztos jól bánik veled.
  - Nem igaz, nem mentem hozzá.
 Gyorsan megfordultam.
  - Mi? Miért? Hiszen annyira boldogok voltatok.
  - Mikor elmentél… utána sokszor összevesztünk, majd az oltár előtt nemet mondtam. Mert tudtam, hogy nem ő az akit szeretek.
  - Viszonyod volt valaki mással, nem ilyenek ismertelek.
 Rázni kezdte fejét.
  - Dehogy, végig téged szerettelek, csak nem mertem bevallani magamnak, mert féltem, igaz, hogy tudtam, hogy nem vagy a testvérem, de a szüleim úgy bántak veled. Ezért… soha sem mertem megmondani, igazából boldog voltam, hogy szeretsz, és akkor is boldog voltam mikor kiderült.
  - Az elmúlt években… miért nem kerestél meg, miért most?
  - Mikor csődbe ment az esküvőm, magamba fordultam. Nem ettem, nem is ittam, egyszer csak a kórházban ébredtem, anya azt mondta ideje lennem egyedül lenni, és elgondolkodni mit is akarok. Ezért kimentem az Államokba. Nem rég tértem vissza, hogy elmondjam mennyire szeretlek.
 Nem tudtam mit mondani, annyi év után itt áll előttem, könnyes szemekkel győzködve, hogy szeret. Fogalmam sincs mit kellene tennem.
 - Ügye tudod, hogy nem lehet köztünk semmi.
 - Miért?
  - Mert nem vagy olyan mint én, ha járni fogok valakivel, olyannal fogok kinek ugyan olyan a munkája mint nekem. Egy idollal. Lehet az énekes, modell vagy éppen színész, de nem egy átlagos lánnyal. Sajnálom Noona, látod… még mindig így szólítalak. Pedig a nevünk sem egyezik már. Sajnálom, de én már nem szeretlek.
 Hazudtam, már megint csak hazudok. Miért nem tudok egyszer őszinte lenni vele, miért nem tudok szépeket mondani neki? Hiszen mindig is erre vártam, hogy kimondja mennyire szeret.
  - Értem. Sajnálom, hogy zavartalak. Légy jó.
 Még így is, hogy sír, mosolyogva fordult meg. Ahogy egyre távolabb került, a szívem annál jobban fájt. Hirtelen lábaim maguktól indultak meg felé, majd azon kaptam magam, hogy megragadom kezét és magam felé fordítom és ajkára tapadok. Olyan mélyen csókoltam meg, hogy azt hittem megfojtom. Mikor viszonyozta ölelésem és csókomat, elmosolyogtam magam. Még soha sem voltam ilyen boldog. Végre karomban tartom a nőt… kit évek óta szeretek.







 

Kedves naplóm (Jungkook) BTS

Kedves naplóm!

2015. 08. 10. Bejegyzés kezdete 22.00.

Kedves naplóm!

  A múltban szerzet sebeket nem könnyű begyógyítani, ezt én magam is megtapasztaltam. Ezért mióta a szívem több darabra tört össze, elkezdtem írni egy naplót. Minden nap, ahogy hazaérek, leülök elé, és megfogalmazom azokat a fájdalmakat, élményeket, miket nap-mint nap tapasztalok. Magam is úgy indultam el, hogy miket írjak, mit kellene mondanom, mi lesz, ha véletlen valaki meglátja? Hisz egy híres személynek ez talán a végét is jelentheti, ha kitudódik. De oly becsben tartom és féltem, hogy szinte már betegesnek mondanák mások, de ebben van leírva ezernyi szenvedésem, kínjaim, fájdalmaim. Magam sem értem miért írom le minden nap élményeimet, de ha véletlen meghalnék és megtalálná valaki, azt akarom, hogy megismerje életem, és hogy tanuljon belőle. Tudom, hogy sokan követik életem, de amit a kamerák előtt mutatok, az nem én vagyok, csak egy látszat, egy játszma, mit mások szabtak ki nekem. Én a való életben, mikor senki sem lát, teljesen máshogy viselkedek, élek. De ha újra kezdhetném, nem így éltem volna, soha sem engedtem volna el szeretteim kezét, magam mellé állítanám az emberiséget. De miért is mondom mind ezt? Kedves naplóm, talán újra kellene kezdenem az életem, talán akkor minden máshogy alakult volna, lett volna valaki ki úgy szeretne, ahogy azt én akarom? Hogy engem szeretne, nem pedig a hátterem? Persze ezt már soha sem fogom megtudni, hiszen most halálos ágyamon írom mind ezt, remélem mikor eltávozom valaki megtalál téged, és a világra hozza bűneimet, sérelmeimet, és akkor talán máshogy ítélnek majd meg az emberek.

  Hogy miért is írom mind ezt, hosszú történet, de elmesélem nektek, hol is kezdet el megrepedni szívem. Két évvel ezelőtt, mikor még huszonhárom éves voltam, arról az időszakról mondhatom azt, hogy boldog voltam, a családom minden nap azon voltak, hogy boldoggá tegyenek, hiszen én voltam az egyetlen kislányuk. Egy cégnél dolgoztam, gyakornok voltam, és azon voltam, hogy megmutatom a világnak mire is vagyok képes. Minden nap gyakoroltam, azon voltam, hogy a legjobb legyek, ekkor kezdődőt el az életem romlása. Szüleim folyamatosan hívtak, de nem tudtam válaszolni, még telefonomtól is megszabadultak. A főnököm szerint ilyenre most nincs szükségem. Csak a gyakorlásra kell koncentrálnom, belementem, hagytam, hogy azt tegyenek velem mit akarnak. Az egyik nap kijelentették, hogy ma fotózásra kell mennem. Megcsinálták hajam, sminket tettek arcomra, olyan voltam amilyen mindig is szerettem volna lenni, de még sem voltam boldog. Egy csomó ember előtt kellet pózolnom, a sok vakú miatt szédültem, azt hittem, hogy elájulok, de erős maradtam. Nekem ez túl sok volt, nem tudtam kire kellene figyelnem, mindenki mutogatta mit kellene tennem, közben folyamatosan sminkeltek, hajamat igazították. Mikor a negyedik ruhámnál tartottam, tudtam, hogy össze fogok esni, ahogy térdeim megadták magukat, egy erős kar megtartott derekamnál fogva. Kellemes hangja, dalként szólt fel hátam mögül. Segített leültetni, mikor látásom kitisztult, felnéztem megmentőmre. Tudom, hogy sokan nem hisznek benne, de első látásra beleszerettem. Arca tökéletes volt, szeme éjfekete, mandula formájú. Ajka piros, vaskos, csókolni való. Haja barna, és szőke tincsek voltak bele festve. Bőre sima, napbarnított, kockás inge alatt látszódót kidolgozott mellkasa.
 Ha felálltam volna, biztos voltam benne, hogy csak mellkasáig értem volna, mert nagyon magas volt. Megköszörültem torkom, éreztem, hogy elönt a pír. Hajamba túrtam, mikor felém nyújtott egy pohár vizet. Megköszöntem, majd belekortyoltam.
  - Már jobban van?
  - I-igen, köszönöm, ha nem lett volna, most biztosan a földön feküdnék.
  - Már a fotózáskor is láttam, hogy nincs jól, első nap?
  - Igen, az, nekem ez még túl sok, nem is tudom mit gondoltam, ennem kellet volna valamit, azt hittem, hogy nem tart ilyen sokáig képeket csinálni.
  - Nem evett semmit? Az pedig nem jó, soha se menjen el üres hassal, se fotózásra, se interjúra, se hosszú útra, mindig egyen mielőtt elindulna.
  - Tudom, csak fogyókúráznom kell, tudja, hogy van ez.
  - Miért is? Magának remek alakja van már így is, nem sok énekesnőnek van ilyen erős csontozata, biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat gyakorolt.
 Amilyen helyes, olyan kedves volt velem, pedig nem is ismertük egymást, de teljesen elnyerte tetszésemet. De sajnos nem tudtunk tovább beszélgetni, hívót a munka. Még egyszer megköszöntem kedvességét. Azt reméltem, hogy újra látni fogom. Ahogy végeztünk, megkönnyebbülve mostam le magamról a sok sminket, könnyed ruhába öltöztem. Mire végeztem, addigra én és menedzserem maradtunk az öltözőben, kint pedig mindenki összepakolt. Mikor kiértünk az autóhoz egy ismerős arc bukkant fel. Még soha sem örültem így egy fiúnak, mint neki, pedig még a nevét sem tudom.
  - Ohh, csak nem engem várt?
  - De igen, gondoltam meghívom egy vacsorára. Nem akarom, hogy egyedül egyen ilyen szép napon.
  - Wow, te aztán tudod, hogyan kell bevágódni egy csajnál.
 Elmosolyogta magát, olyan édes, magam sem értettem miért vonzódtam így hozzá, de teljesen elnyert a szívem. Menedzseremre néztem, ki bólintott, hogy mehetek.
  - Úgy látszik mehetek, nincs több programom estére.
  - Oké, autóval vagyok, szóval menjünk. –
Mielőtt elindultunk volna, a menedzserem megállított.
  - Tudod jól, hogy nem mutatkozhatsz fiúval. Még nem vagy olyan ismert, de ismeretlen sem, vannak kik így is felismerhetnek, szóval légy óvatos, nem akarom, hogy holnap arra menjek be dolgozni, hogy az elnök szidja majd a valagam. Értve?
  - Jajj, ne félj már ennyire, nem lesz semmi, csak két ismerős együtt eszik. Nem kell egyből felfújni.
  - A rajongók nem ilyenek, kisebb balhéból… nagyobbat csinálnak, mint azt te hinnéd, ők tönkre is tehetnek.
  - Oké-oké, vigyázok, nem vagy az apám, és felnőtt nő vagyok, tudok vigyázni magamra.
 Megfogtam az idegen srác kezét, majd magam után húztam, de egy idő után ő húzott maga után, de kezemet nem engedte el.
Mikor megérkeztünk, rendeltünk magunkat, addig míg várnunk kellett, csendben figyeltem, nem tudom mit kellene mondanom, hiszen csak ma ismertem meg, de már is nagyon kedvelem.
  - Mi a neved?
  - Jeon Jeong Guk, de csak Jungkook. Én hogyan szólítsalak téged, hisz tudom a neved, rajongó vagyok.
  - Haha, Yon, csak simán Yon.
  - Ohh, lótuszvirág, milyen szép és találó név. Mint maga a hordozója.
  - Köszönöm, hány éves vagy?
 Hirtelen csendben maradt, mintha gondolkodott volna.
  - Huszonhárom.
  - Komoly, én is. Ez jó, mert akkor sokkalta nyugodtabb lehetek melletted. De sokkalta fiatalabbnak néztelek.
  - Tényleg, én pedig idősebnek téged, haha.
  - Mi? Komoly? Ilyen öregnek nézek ki?
 Arcomhoz emeltem kezem.
  - Dehogy, csak vicceltem, de látnod kellet volna az arcod, ez nagyon vicces volt, mellesleg… gyönyörű vagy, de tényleg.
 Hirtelen megfagyott köztünk a levegő, én őt néztem, míg ő engem. Éreztem, ahogy a pír elönt, de nem érdekelt, csak a gyönyörű szempárra tudtam koncentrálni. A csend nagyon nagy lett köztünk, és azon kaptam magam, hogy áthajolok az asztalon és ajkamat ajkára helyeztem. Nem húzódott el, minek nagyon örültem. Mire észbe kaptam arcomat fogta és mélyen, hosszan visszacsókolt. Olyan lágyan és finoman ízlelte ajkam, azt hittem, hogy elájulok ettől a gyönyörtől. Mikor elváltak ajkaink, összenéztünk és elmosolyogtunk, nem kellet több, Jungkook megfogta kezem és felhúzott. Nem tudom, hogy értünk ki az autóhoz, de egyben biztos voltam, akarom, kell nekem. Amint beültünk az autóba Jungkook letépte rólam felsőm, míg én is megszabadultam ingétől. Nyakamat, arcomat, majd hasamat kezdte el fel-le csókolgatni. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem tudtam felfogni, csak azon kaptam magam, hogy ölében ültem, és boldogan csókoltam, miközben egyszerre élveztünk el.
 Ezek után Jungkook haza vitt,  elkérte számomat, búcsúként mélyen karjába zárt, és hosszas csókot lehelt ajkamra. Addig néztem míg el nem hagyta az utcát, boldog voltam, nem tudom miért, de az voltam, pedig erre nem kellene büszkének lennem, hiszen csak akkor ismertem meg, és már is lefeküdtünk egymással, de nem tudtam visszafogni magam.

  A napok gyorsan mentek, de minden nap sikerült vele találkoznom, tudtam magamról, hogy örülten szerelmes vagyok, oly annyira, hogy meghalnék érte, vagyis azt hittem. Jungkook sok helyre elvitt, minden nap együtt vacsoráztunk, vagy nálam, vagy nála. Majd arra ébredtem, hogy mellette fekszem meztelenül, majd elmosolyogtam magam és ölébe zártam magam. Az idő alatt sikeresen debütáltam, a CD-m tömegesével keltek el, minek nagyon örültem. Minden nap dedikálásokon vettem részt, fellépéseken, volt időszak mikor nem tudtam Jungkook-al találkozni, mert elfoglalt voltam. A szüleim pedig hiába hívtak, nem tudtak elérni, vagy nem tudtam felvenni. Az idő alatt nagyon sok meghívást kaptam élő show-ba, fellépésekre. Ekkor még minden olyan jól ment.
  Fél évvel később azon kaptam magam, hogy Jungkook már nem hív, nem is beszél velem, nem keres, és ha hívom, soha sem válaszol. Ahogy szüleim, barátaim sem. Úgy éreztem magam mintha egyedül lennék, mintha egy baba lennék ki egy helyben ült. A karácsony estén elmentem Jungkook házához, nem volt egyedül, mert éppen partit tartott, de engem nem hívott el.
  - Yon, mit keresel itt?
  - Nem tudtam, hogy partit tartasz, azt hittem a szüleiddel vagy, gondoltam átjövök üdvözölni őket, de látom kamu volt. Miért?
  - Mert te híresség vagy, és mert nem akarod, hogy lebukjál, nem lehet barátod a szerződés szerint két évig, de még így is velem maradtál, minek én nagyon örülök, de ez így nem mehet tovább, hiszen már vagy két hete nem is láttalak. Már olyan ez… mintha nem is léteztél volna, már semmit sem érzek, az a nagy fellángolás gyorsan jött, és gyorsan el is ment.
  - Mi? Szakítani akarsz velem?
  - Igen, nem akarok bujkálni, a barátnőmmel akarok lenni, kivel bárhová elmehetek. Azt hittem, hogy meg tudom szokni, hogy mindig titokban kell találkoznunk esténkét, de nem mehetek el veled sehová, még randizni sem mehetünk el, mert mindenhol lebukhatsz. Nekem ez nem megy, az miatt pedig nem akarok veled lenni, hogy egy jót szexelhessünk, nekem ennél több kell. Sajnálom.
  - Megértem… nem akarsz ekkora terhet, értem… jobb is így, nem kell félni, hogy oda lesz a karrierem. Hiszen még csak most futottam be, ennek így kell lennie, de… én tényleg szerettelek.
  - Ahogy én is, remélem mint barát… úgy válunk most el. Mondanám, hogy várok két évet, de nem megy… nem lehet.
 Jungkook kinyújtotta felém kezét, nem fogadtam el, helyette beletettem a csomagot mit karácsonyra vettem neki.
 - Ez az utolsó ajándékom, légy jó… remélem… találsz magadnak valakit, aki jobb lehet hozzád. – Ami utána jött nehezen tudtam megtenni, könnyes szemekkel nagy nehezen hátat fordítottam neki, ahogy egyre távolabb mentem tőle, egyre hangosabban zokogtam. Itt teljesen összetört a szívem. Ezen a napon kezdtem el írni naplómat, leírtam mennyire nehezemre eset a karriert választanom a szerelem és családom helyet, ezen a napon oda lett mindenem, nincsenek többé barátaim, sem családom. Édesanyám kijelentette, hogy soha többé nem akar velem találkozni, és így is tettem. Nem foglalkoztam semmivel, csak a karrieremmel.

  Ahogy eltelt a két év, azon kaptam magam, hogy valójába nincs semmim, csak pénz és hírnév. A boldogságom oda lett, már nem tudok mosolyogni, már csak azt élvezem, ha valakit piszkálhatok. És ezt nagyon jól kihasználtam a fiatal gyakornokokon, kik arra készülnek, hogy híresek legyenek mint én. Amint hazaértem bekapcsoltam a tévét, persze az ellenségeimet pásztáztam. Azon az estét egy új bandát mutattak be, BTS névvel, hét fiúból állt, kik nagyon fiatalok. Mivel tetszett a zene, így felkaptam fejem, és akkor ismertem fel őt. Jungkook, ő is benne volt a bandába. De az nem lehet, hiszen ő most huszonöt éves, de akkor, hogy lehetséges ez? Gyors felmentem az internetre és beütöttem nevüket, ami kiadta, hogy húsz évet tölti be most. Ami azt jelenti, hogy mikor vele voltam még csak tizennyolc éves volt, nem akartam elhinni, hogy hazudott. De miért, akkor ezek szerint ő öt évvel fiatalabb volt nálam. Tudtam jól, hogy nem tehetek ez ellen már semmit, így hidegen hagyott a téma, már a múlté, de akkor mégis miért fájt annyira, hiszen átvert. Aznap este miután felfogtam a hírt, magam alatt voltam, nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy átvert és kihasznált. Így elhatároztam, hogy magam gondoskodom róla, felkaptam egy egyszerű szakadt farmert és egy fekete inget magamra, hajam felkötöttem. Fogtam kocsikulcsomat és egyenesen Jungkook cégéhez hajtottam, biztos voltam benne, hogy ott lehet, hisz emlékszem, hogy jó magam is ott voltam egész nap és éjjel, mikor még gyakornok voltam. Ahogy számítottam ott találtam, éppen táncolt a többiekkel, mivel sokan ismertek a cégnél, így nem számítottam kívülállónak. Megvártam míg véget ért a próbájuknak, majd benyitottam hozzájuk, az összes fiú nagy szemekkel mértek végig, voltak kik felkiáltottak mikor felismertek. Jungkook volt az egyedüli ki nem szólt semmit, mintha várta volna, hogy meglátogatom.
  - Beszélhetnénk Jungkook, fontos lenne, mint idősebb kérném.
 Az idősebb szót jobban kihangsúlyoztam, hogy tudja miért is vagyok éppen itt.
  - Örülök, hogy eljött, mint idősebb, hogy tanácsot adjon, de sajnos vissza kell utasítanom, amint látja nagyon sok teendőnk van még, és mint legfiatalabb a csapatban, sokat kell gyakorolnom.
  - Nem érdekel, van merszed visszautasítani engem? Jól van, majd máskor.
 Megindultam a kijárat felé, de valamiért nem tudtam lehiggadni, ez az egész olyat lett volna, mintha kihasznált volna, betelt a pohár. Mérgesen fordultam vissza.
  - Tudod mit? Nem érdekel, kik vannak itt, kik hallanak, kibaszottul szánalmasnak érzem magam, olyan mintha kihasználtál volna. Mond, hogy nem igaz, hogy én beszélem be magamnak.
  - Tényleg nem itt kellene ezt megvitatnunk, de… hazudtam… tényleg hazudtam, csak… ki akartam próbálni egy nálam idősebb nővel, miért baj az?
  - Mi? Ha… istenem.
 Kezemet derekamra tettem, majd fel-alá járkáltam, mint egy örült, magam sem hiszem el, rávett egy nálam sokkalta fiatalabb pasi, hogy lehettem ekkora marha?
  - Sajnálom, most elmennél?
 - Hogy lehetsz ekkora barom? Belegondoltál, hogy a másik fél mit gondolt? Mit érzet? Szerettelek. Az istenért… SZERETTELEK.
 Nem szólt, csak állt egyhelyben, tekintetéből semmit sem tudtam kivenni, talán csak szánalmat. Miért sírtam, miért adtam ki mindent magamból? Miért sírtam pont előtte?
 - Utállak, nem is… mert gyűlöllek.
Ekkor gondoltam el, hogy nincs semmi értelme a szánalmas életemnek, soha sem így gondoltam el a sztár világot. Azt hittem, hogy rengeteg barátom lesz, hogy megismerem az igaz szerelmet, hogy minden jó pillanatomat együtt élvezem családtagjaimmal. De nem, minden olyan más lett, nem figyeltem oda a körülöttem lévőkre, nem érdekelt a saját anyám, apám, fivérem. És most már… soha nem is fog, azt sem tudom, hogy hol vannak, mit csinálnak. Bárcsak meghalnék. Ekkor döntöttem el, hogy véget vettek életemnek. Hazaértem, ledobtam kabátom, mi tiszta víz volt a sok könnyeimtől. Ruhámat áthúztam egy egybe részes szoknyára, mi fehér csipkés anyagból volt varrva. Hajamat hagytam kiengedve. Öntöttem magamnak egy pohár vörösbort. Kezembe fogtam naplómat, majd leültem a hatalmas franciaágyamra, mit soha sem osztottam meg mással. Mielőtt írni kezdtem volna, benyúltam fiókomba és kivettem belőle gyógyszerem, mit azért tartottam benne, hogy ha véletlen nem tudnék aludni, legyen valami ami mély álomba ejt egy éjszakára. Öntöttem kezembe egy szemet, majd még egyet és így tovább, míg ki nem öntöttem az összesen mi még megmaradt. Sírva raktam be számba, remegő kézzel poharamért nyúltam, majd pár másodpercig elgondolkoztam, tényleg így kell, hogy véget vessek életemnek? Lesznek kik megsiratnak? Ajkamhoz emeltem poharam, majd egy húzásra megittam a benne lévő bort. A pohár kieset kezemből mi több darabra tört szét, majd kezembe fogtam naplóm és tollam. Írni kezdtem, mit ahogy az már elmeséltem nektek. Remélem lesz valaki ki még boldogan gondol majd vissza rám.

  Anya, apa, testvérem… sajnálom, hogy a világra jöttem, hogy rossz lányotok voltam, nem tudom miért dobtalak el titeket, hiszen ti voltatok nekem a jelen, a jövő és múlt. Bocsássatok meg, hogy rossz voltam, és remélem, hogy most már boldogok lesztek, hiszen most így sokkalta könnyebb lesz engem kitörölni életetekből.

  Jungkook, hogy miért is írlak ide? Magam sem tudom, de egyben biztos vagyok, hogy elvesztésed nagyobb fájdalom volt számomra mint a halál. Te voltál az első kire úgy gondoltam kivel le tudnám élni a hátralévő életem. Őszintén szerettelek, most, hogy már tudom miért is szóltál egyáltalán hozzám, már nem fáj. Köszönöm, hogy segítettél dűlőre jutni. Még mindig szeretlek, két év alatt semmit sem változott feléd érzésem.

Mindent köszönök nektek. Szeretlek titeket.

Bejegyzés vége: 2015. 08. 10. Bejegyzés vége 24:00. Ekkor már, az álmok világában éreztem magam. 

2015. 08. 30. Bejegyzés kezdete 20:00

  Kedves napló, nem az vagyok kinek hiszel, kinek készültél. A gazdád már messze jár, de én voltam az első ki rád talált. A nevem Jungkook. Biztos vagyok benne, hogy ismersz, hiszen nagyon sokszor feltűnök. Köszönöm, hogy vagy, hogy megírtak, mert így… nagy nehezen, de végig tudtam kísérni Yon életét azóta mióta szakítottam vele. Nem bírtam visszafogni érzéseimet. De egy valamit le kell ide írnom, így talán eljut ahhoz a személyhez, ki óvót téged két éven át. Mikor azon az éjszakán felbukkantál a szívem újra fellélegzet, éreztem, hogy újra szeretek. Muszáj volt azt mondanom neked, hogy kihasználtalak, de ez nem így volt. Tényleg kedveltelek, ezért hazudtam neked a koromról, mert azt hittem, hogy nem álltál volna velem szóba, hiszen fiatal voltam. Mikor szakítottam veled, azért tettem… mert nem akartam, hogy kitudódjon kapcsolatunk, hisz akkor rájöttek volna kilétemre, és az csak neked lett volna rossz. Ez miatt nagy döntést kellet hoznom, sajnálom, hogy miattam így kellet élned. De most… nem kellet volna elengedem… és talán most… még mindig élnél… SAJNÁLOM.

SZERETLEK, ÖRÖMMEL FOGLAK SZÍVEMBE VÉSNI, AHOGY AZT TE SZERETTED VOLNA, ÉS MEGÓVÓM ÉLETEMEN ÁT NAPLÓDAT. ÉG VELED. SZÉP ÁLMOKAT.

Bejegyzés vége 20.30.

Mi is az igaz szerelem (Jungkook)

Mi is az igaz szerelem

Hogy mi is a szerelem? Egy olyan érzés mit nem lehet leírni bárhogy is próbálod.
Folyamatosan őt nézed, mindig mellette szeretnél lenni, megnevettetni, boldogítani, majd
azon kapod magad, hogy mindig rágondolsz, és egyre többet és többet akarsz belőle. Az
életedet nem tudod leélni nélküle. Szerelmes vagyok, őrültem szerelmes. Hogy kibe is? A
legjobb fiú barátomba, kiskorom óta ismerjük egymást, együtt harcoltunk, együtt
nevetgéltünk. Az idő pedig nagyon gyorsan elszállt felettünk, olyannyira, hogy észre sem
vettem, hogy férfiként tekintek rá. Soha sem tudtam elmondani neki érzéseimet, és ez már
négy éve, csak nézem a távolból és elgondolkodom, milyen más lenne, ha én lennék az a lány
kit szeretne, ha soha sem találkoztunk volna azon a napon, most lehet, hogy rám tekintene
nőként. De be kell ezzel is érnem, hiszen ő már mást szeret. Nekem mint legjobb barát
támogatnom kell, bíztatnom, nehezemre esik, de félek, hogy elveszíteném.
- Sara, nah végre, hogy megtaláltalak, mindenhol kerestelek már. A vállad kell. –
Elmosolyogtam tettein, kezemmel lenyomtam a hideg padra, majd fejét vállamra
helyezte. Mindig mikor valami nyomta a lelkét így vigasztaltam meg, sokkal jobban
érezte magát tőle. Kiskorában az édesanyja mindig így vigasztalta, ha valami bántotta,
de mivel ő már rég eltávozott így én váltottam fel.
- Mi nyomja a lelked Jungkook? Valami baj van?
- Úgy csináltam, ahogy te mondtad, leszólítottam, és elhívtam randizni, és… igent
mondott. Olyan boldog vagyok Sara. – Vidáman ragadta meg mind két kezem, szemei
csillogva ragyogtak a boldogságtól, minek nagyon örültem. Még akkor is, ha mást
szeret, mert ha ő boldog, akkor én is az vagyok.
- Ennek nagyon örülök, oppa…ma este…találkozhatnánk? Valamit el kell mondanom,
fontos lenne.
- Ohh, megijesztesz, oké… hol és mikor? – Tudom, hogy a mosolyát többé nem
láthatom, de én ezzel is beérem, hiszen olyan távol kell mennem tőle amilyen távol
csak lehet. Nem akarom sírni látni, azt akarom, hogy az utolsó emlék rólam vidám
legyen.
- Ott… ahol először találkoztunk, a hídon, emlékszel?
- Persze, soha sem felejtem el, ahogy egy farkast utánozva vonyítottál, alíg bírtam
vissza fojtani a nevetésem. – Erősen csaptam vállába.
- Tudod jól, hogy nem szeretek róla beszélni, fiatal voltam… és még gyerek.
- Persze-persze, annyira édes vagy mikor bevágod a durcit. – Határozott mozdulattal
löktem el magamtól, így is eléggé zavarban vagyok. – Oké-oké, többé nem hozom fel,
este találkozunk, addig is mentem edzeni. – Mikor magamra maradtam, néztem ahogy
teste körvonala egyre halványul. Már most hiányzik!!

Azt est hamar eljött, észre sem vettem. Felhúztam kabátom, hiszen ott kint kezd lehűlni a
levegő. Elköszöntem anyáéktól és lassan bandukolva elindultam a találkámra, hogy fogom
neki bevallani? Mit kellene mondanom, hogy fog reagálni? Amint megérkeztem ő már ott
várt, a hídon ült, lábát pedig lefelé lógatta. Észre se vette, ahogy mellé ültem.
- Ohh Sara, megijedtem!!
- Még mindig kis beszari vagy, néha úgy érzem bátrabb vagyok mint te.
- Mi? Csak elgondolkoztam. Olyan szép itt minden, emlékszel mikor találkoztunk?
- Hogy felejthetném el? Hiszen azon a napon egy nagy nyűgöt vettem a nyakamba.
- Ha, miért nem tudsz egyszer komoly lenni? Miért hívtál?tudod lemondtam a randim
miattad.
- Ohh, annyira sajnálom felsége, hogy miattam tönkre ment a napja. – Mind ketten
egymásra néztünk, majd hangos nevetésbe kezdtünk. A hátralévő időmben ez az
egyetlen egy dolog fog nagyon hiányozni, a vele eltöltött idő. – Most komoly leszek
Jungkook, jól figyelj.
- Tényleg félek, nem mindig szólítasz a nevemen.
- Légy már egy kicsit komolyabb. – Mikor elhallgatott belekezdtem mondandómba. –
Talán, nem is… biztos, hogy ez az utolsó nap mit együtt töltünk. Többé… már nem
vagyunk barátok.
- Mi? Miért mondasz ilyeneket? Nem értelek.
- Oppa, elmegyek… holnaptól… már nem megyek iskolába. Végleg… elhagylak. Nem
vicces? Hiszen folyamatosan ezzel szekáltál, hogy mikor hagylak már el. De tudod
hiányozni fogsz, de kérlek… légy boldog. Légy sikeres úszó, hogy felemelkedj és,
hogy lássam a tündöklő fényedet. Most… kimondom mi a legnehezebb… ég veled
oppa. – Nagy nehezen tartottam magamban a kitörő könnyeimet, de muszáj erősnek
maradom. Felálltam, de akkor Jungkook erős karjával karjai közé zárt.
- Nem értem miről beszélsz, de ez sok hirtelen. Nem értem, de ne menj, nem tudom
hová akarsz menni, de ne merj elhagyni. – Nem bírtam tovább, kiadtam magamból
mindent, nem számított, hogy vizes lesz ruhája.
- Sajnálom, de el kell mennem… nem maradhatok… ne nehezítsd meg a dolgomat, azt
hittem boldogan válunk el.
- Hülye vagy, vagy csak tetteted? Hogyan gondoltad, hogy boldogan elengedlek?
Semmi jelét nem mutattad, hogy elmész. Nagyon fáj Sara, te vagy a mindenem, olyan
vagy számomra mint a víz és levegő, azok nélkül nem lehet élni. – Elhúzódtam tőle,
hogy szemébe tudjak nézni. Jungkook sírt… miattam sírt, ki mindig erős volt, ki még
akkor sem sírt mikor bántalmazták, vagy éppen elhagyta édesanyja, de most igen, és
miattam. Kezemmel letöröltem az újabb kibúvó könnyeit.
- Miért sírsz? Nem vagy te lány, lehet, hogy most elválnak útjaink, de - kezemet szívére
helyeztem - itt mindig megmaradok. Ha nem törölsz ki szívedből, örökké emlékezni
fogsz rám.
- Oké, elmész, hová? Hová költöztök? Hová kell mennem, hogy lássalak, hogy vígaszt
kapjak?
- Messze, nagyon messze… de egyszer biztos vagyok benne, hogy találkozunk, még ha
az messze is van. De kérlek, engedj el. – Lassan engedtem el kezét, könnyes
szemekkel újra jól megnéztem magamnak, hogy a legrosszabb pillanatokban is
emlékezzek azokra a gyönyörű szempárokra. Elmosolyogtam magam, majd eljött a
pillanat, hogy hátat fordítsak neki. Ég veled első szerelem!!!

Két hónappal később.
Az idő alatt a két fiatal saját útjukat járták, Jungkook arra törekedett, hogy sikeres bajnok
legyen, míg belül marja a bánat és hiány. Folyamatosan keresi elveszett barátját, ki semmire
sem válaszol, minden nap felhívja, de a telefon folyamatosan búg, hiába ír neki levelet, nem
válaszol. Mintha elnyelte volna a föld. Sara eközben végig a kórházban feküdt, nem hagyta el
szülővárosát. A betegsége egyre jobban elnyomta a lány élethez való ragaszkodását. Nincs
semmi ereje, hogy tovább küszködjön. Az orvosok szerint már nincs esély a túléléshez. Így
Sara végre belenyugodott, hogy a sors ezt szánta neki, így kell meghalnia, szerelem nélkül.
- Jungkook, ma nagyon jól teljesítettél, gyere a tanáriba, beszélni szeretnék veled.
- Igen is tanár úr. – Letusoltam, majd megnéztem telefonomat arra várva, hogy Sara
hagyott-e üzenet, de semmi. – Igen tanár úr, miért hívatott?
- Miért vagy ennyire letörve? Itt a nagy lehetőség, egy hét múlva elrepülsz Európába.
Ha ott megmutatod a tehetséged, egy hatalmas kapu nyílik ki majd előtted. Biztos
vagyok benne, hogy sikeres úszó lesz belőled. – Megköszöntem a tanárának ezt a
csodálatos lehetőséget. Egyből Sara bíztató szavai jelentek meg előttem. Légy sikeres
úszó, hogy felemelkedj és, hogy lássam a tündöklő fényedet. Elmosolyogtam magam,
majd boldogan indultam meg hazának. De akkor egy ismerős arcot véltem felfedezni.
- Ohh, Sara anyukája.
- Nézzenek oda, Jungkook, de jó téged látni. Hogy vagy?
- Maga… nem költözött el külföldre? Az hogy lehet?
- Elköltözni? Ohh, nem költöztünk el külföldre, csak másik házba, mi közelebb van a
kórházhoz.
- Kórház? Nem értek semmit.
- Látom a lányom semmit sem mondott neked. De jobb is így, kérlek… ne keresd a
lányom, csak nehezebb lesz neki. – Nem értek semmit, miért ilyen titokzatosak? Miért
nem lehet megmondani, hogy mi is történik éppen? Ki fogom deríteni, hogy hol is van
Sara. Ahogy követtem Sara anyukáját az egyik kórházban kötöttünk ki, végig rajta
tartottam a szemem, mikor is egy lányhoz bújt és mosolyogva simogatta meg arcát.
Elsőnek nem ismertem fel, de akkor jöttem rá, hogy ki is ő pontosan. A kezemből
kiesett a táskám, mi nagy puffanás mellett ért a földre. Nem hiszek a szememnek, ő
nem lehet az az életvidám Sara kit ismertem. Ő gyönyörű volt, sok fiú szeretett volna
barátja lenni, erős volt és tele volt energiával, de aki itt állt előttem nem hasonlított rá,
de még is ő volt az. Arca lefogyott, mitől bőre beesett, a ruha túl nagy volt rá, mitől
látszott, hogy sokat fogyott. A bőre nem csillogott úgy, a szeme nem mosolyog.
Mintha az utolsó perceiben lenne.
- Jungkook, te mit keresel itt?
- S-Sara… nem, nem lehetsz te, te… nem.
A szoba túl csendes, hiába van úgy berendezve, hogy kellemes legyen a hangulat, semmit sem
változat azon a tényen, hogy ez egy kórház. Sara nem mert rám nézni, helyette kifelé nézett az
ablakon. Kezével pedig a takaró szélével játszott. Hová lett az a lány kit szívembe zártam?
- Ah, milyen fura, nem tudok mit mondani, pedig… veled mindig olyan jól éreztem
magam. Mindig annyi mondandóm volt feléd. – Sara végre felém pillantott.
- Sajnálom, hogy hazudtam, de nem akartam elmondani. Nem akartam, hogy így láss.!
- Miért? Annyi mindent átéltünk ketten, akkor miért pont most? Együtt tanultunk meg
biciklizni, úszni, nevetni… olyanok vagyunk mint a testvérek. Pontosan… mi is a
bajod?
- Rákos vagyok, már régóta, ez miatt hagytam abba az úszást, régóta vannak
fájdalmaim, de eljött ez a nap is, mikor már semmit sem tudok a fekvésen kívül tenni.
Addig míg volt erőm, tudtam iskolába járni, és veletek lógni, minden percet kiakartam
használni, de már nem megy. Olyan mintha megöregedtem volna, ti pedig míg mindig
erős fiatalok lennétek. Vicces nem?
- Egyáltalán nem az? Nekem el kellet volna mondanod… miért nem mondtál semmit?
Miért szenvedtél egyedül? MIÉRT? – Ideges vagyok, oly annyira, hogy meglepett
reakcióm, soha sem kiabáltam így vele, sőt… még senkivel sem.
- Hogy miért? Mert te vagy az egyetlen a világon ki többet jelent nekem mint az életem.
Ne akard, hogy sírjak… kérlek, menj el, kérlek. Menj, nem akarom, hogy lásd a
halálom, sőt.. azt sem, hogy sírva lás. - Életem nagy részét annak szenteltem, hogy
igyekeztem nem sírni azok előtt, akik szerettek. Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk
a magasba. Azt mondjuk magunknak, hogy ha sírni látnak bennünket, az fájni fog
nekik, úgyhogy csak a bánatot jelentjük majd az életükben, márpedig nem szabad egy
merő bánatnak lennünk, így hát nem sírunk, hanem mindezt végigmondjuk
magunknak, miközben a mennyezetet bámuljuk, azután nyelünk, noha a torkunk nem
akar engedelmeskedni, ránézünk arra, aki szeret minket, és mosolygunk. Lassan
felálltam, jól megnéztem magamnak arcát, majd mosolygó arcommal hagytam
magára. A hátam mögött az ajtó halkan csukódótt be. Akkor hátamat hideg falnak
nyomva hangos sírásba kezdtem. Zokogtam, ahogy csak bírtam, torkomból egyre
hangosabb síró görcsök törtek elő, mintha semmi sem maradt volna a világból. Ha
többé nem láthatom arcát, mosolygó derűs arcát, mihez kellene kezdenem? Egész
életembe azért küzdöttem, hogy csak is engem lásson, hogy én legyek a világa, de mit
értem el vele? Én vagyok az egyetlen kit elsőnek ellökött magától. Az igazság az,
hogy az emberek végül mindig csak maguk miatt ejtenek könnyeket. Még ha úgy is
tűnik, hogy valaki más miatt sírnak, valójában csak azért sírnak, mert képzeletben
megtapasztalják a másik fájdalmát. Hát én pontosan így vagyok vele, tudom, hogy
mennyi fájdalmon kellett átesnie, úgy hogy senkinek sem mutatta ki. Legbelül
mennyire félt, magában számolta a napokat, hallgatta mások álmait, miközben ő jól
tudta, hogy az ő álmai nem teljesülnek. Milyen szánalmas az egész, milyen lehet a
halál szélén állni? Bárcsak én is átérezném.
Az egy hét gyorsan elment, nehezen tartottam vissza magam, hogy meglátogassam, de mivel
nem akart látni, így a gondolatomat az úszással foglaltam le. De ma elhagyom szülőhazám, itt
az ideje, hogy megmutassam tehetségemet. A reptérre menet egy ismerős zene csapta meg
fülem. Emlékszem rá, Sara mindig ezt hallgatta mikor szomorú volt. Ez a zene mindig
megnyugtat, olyan mintha irányítaná az érzéseimet. Hát nem csodás? De az Sara, csodás.
Talán soha többé nem láthatlak, de ígérem… a fényem el fog érni hozzád.
Nagyszerű érzés volta visszatérni Szöulba, bár jó volt távol lenni a nagy nyüzsgéstől. Amint
beléptem a házba édesapám szomorú tekintetével találtam magam szembe.
- Apa, áhh sikerült, első lettem, ahogy végzek a sulival kiköltözöm, de miért vagy
ennyire szomorú?
- Fiam, Sara… meghalt. - Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben,
és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös
nevetést. Őt megismerni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is
tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el. Az ember
mindig akkor jön rá az igazi érzéseire mikor azt elvesztette.
Rohanva hagytam el a házat, néha-néha neki ütköztem egy-egy embernek, de nem számított,
ilyenkor nem. A temetőhöz érve a lábaim lassan megadták magukat, mintha örökre elszállt
volna belőle az erő. Majd mikor megpillantottam a nevető arcát, elkiáltottam magam, térdeim
végleg megadták magukat és a földre rogytam. Őrülten zokogtam, ahogy csak tudtam. Miért
hagytál el, miért mentél el szó nélkül? Mikor elmentem, mikor itt hagytalak, nem gondoltam
bele, hogy végleg elveszítelek, azt hittem, hogy újra láthatlak, hogy boldog mosoly mellett
fogadsz. Hogy újra átölelhetlek, hogy utoljára érezhetem finom illatod, hogy elmondhatom,
mennyire szeretlek. Sajnálom, hogy elkéstem, sajnálom, hogy nem voltam veled, mikor kínok
közt szenvedtél, hogy nem foghattam kezet, utolsó pillanatodban.
Több órán át ültem egymagam, teljesen bezárkózva, erőm teljesen elszállt, képtelen vagyok
feléledni, nincs semmi ami éltetne. Az emlékek mit szorosan magamba zártam, több millió
darabokra hullott szét. Mikor fogom újra összeszedni, hiszen nincs az kivel együtt szereztem.
Baj az, hogy ha már most nagy az üres űr? Hogy ha már most nagyon hiányzik?
- Jungkook, mióta vagy itt? – Könnyes szememmel néztem magam elé, az illetőre. Nem
volt könnyű elsőnek felismerni.
- Ohh… jó napot, ma tértem haza… de… - Újra zokogni kezdtem, mint egy gyerek,
tudom, hogy felnőtt férfi vagyok, kik általában nem adják ki fájdalmaikat, én is arra
törekedtem, hogy ennél sokkalta erősebb legyek, de hiába edzettem a szívem, túl
gyenge.
- Ohh drágám, ne sírj – letérdelt elém és kezébe fogta arcomat - olyan jó hogy
összefutottunk, mert a lányom adott nekem egy levelet – táskájához nyúlt, és egy kék
csomagú levelet vett ki belőle, minek egyből felismertem a rajta ékeskedő írást - azt
mondta adjam át neked. – Remegő kézzel vettem el tőle, képtelen vagyok kinyitni,
mert tudom jól, hogy újra képtelen leszek uralkodni érzéseimen. – Nem olvastam el,
mert ez a levél csak is neked szól, annyira boldog vagyok, hogy egy ilyen baráttal
áldotta meg a lányomat a sors, mindig mellette voltál, mindig vigyáztál rá,
köszönöm… fogalmad sincs mennyire hálás vagyok ezért neked. Minden elképzeltem,
hogy ha sikeresen kijárjátok az iskolát… örökké egy családdá váltok. Hogy te leszel
az… ki elveszi a lányom, ki megáld engem unokákkal. Ugye nem baj, hogy ilyenekről
álmodoztam?
- Nem… dehogy, sőt… köszönöm… tényleg köszönöm. – Sara édesanyja olyan volt
nekem, mint a második édesanyám, mindig megvigasztalt, és megnevettetet. Ahogy
most is. Karjába vont és hagyta, hogy kisírjam magam vállán. Mikor már úgy éreztük
ideje lenne menni, elköszöntem tőle és hazának vettem az utam, közben kezemmel
erősen szorítottam a levelet. Tudtam mi lesz az első, ha haza érek. Édesapám nem
kérdezet felőlem, hagyta, hogy magam maradjak. Bezárkóztam a fürdőbe és
megnyitottam a csapot. A hátamat a hideg falnak nyomtam és lecsúszva a földre
ültem. Térdeimet felhúztam, min kezemet pihentettem. Nagy nehezen nyitottam ki a
nekem szánt levelet.

Kedves Jungkook, ha ezt a levelet olvasod, én már messze járok, olyan messze hová sajnos
nem ér el a kezed. Minden nap néztelek a tévében, boldog voltam. Mivel már nem tudok
gratulálni szóban, így leírom mennyire büszke vagyok rád, sikerült végig vinned az álmodat,
ahogy az enyémet is, köszönöm. Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél
nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket,
az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért
megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek. Nagyon szeretlek, annyira,
hogy soha sem volt bátorságom megmondani. De tudod mi volt a legjobb az életemben? Az
hogy veled találkozhattam, köszönök mindent neked. Remélem soha, de soha sem felejted el
miket együtt vittünk végbe, de kérlek… légy boldog.

Ég veled.

Sara. <3

Miért nem tudom abbahagyni a sírást? Miért remeg így a kezem? Bal kezemmel a levelet
szorítottam, míg másik kezem ökölbe szorult, így elnyomva a feltörekvő hangos
zokogásomat. Ígérem, hogy boldog leszek, ígérem, hogy örökre megtartom emlékedet, és
ígérem, hogy örökre szeretni foglak. Ég veled szerelmem!!

Bukott angyal (One Shot) +18

Bukott angyal

Hüvelykujjammal végigsimítottam a nő selymes bőrén, majd elidőztem a nyaki ütőérnél, ahol a legerősebb volt a pulzus. Saját érverésem is felgyorsult. Ajkam a lágy hús fölé emeltem, és megcsókoltam az érzékeny pontot, nyelvem eljátszadozott a nő egyre szabálytalanabbá váló sebes pulzusa felett. A nő kéjesen megvonaglott, lovagló ülésben terpeszkedett ölemben, neccharisnyába bújtatott lábaival átölelt. Fekete csipkés push-up melltartója államhoz nyomódott. Mutatóujjammal éjsötét hajának fürtjeivel játszadoztam, majd sokatmondó pillantás kíséretében hagytam leomlani a tincseket, ravaszul kihangsúlyozva kelta keresztet formázó tetoválását és duzzadó dekoltázsát.
A nő kezét ajkamhoz emelte, lassan, óvatosan közelített hegyes szemfogaim felé.
- Atyám, tényleg igaziknak látszanak!
- Csak óvatosan baby - figyelmeztettem, ahogy az ujjak a számhoz közelítettek. - Harapok. - válaszként felkuncogott. Lágyan beszívtam a nő ujját. Táplálkoznom kell, de soha nem volt ellenemre egy jó kis szex közbe. Éles agyarammal megsebeztem a lány visszahúzódó ujját. Éreztem, ahogy megvonaglott, elakart húzódni, de gyors megakadályoztam. Kortyolni kezdtem az apró sebből, megakadályozva ezzel, hogy csak úgy otthagyjon. A vér íze felizgatott, pupilláim hosszúkás csíkká szűkültek aranyszín szememben. Forró vágy csapott keresztül a testemen, vesszőm megduzzadt, és fájdalmasan fekete bőrnadrágomnak feszült. A nő felnyögött, és behunyt szemmel, kéjesen dörömbölt, mint egy macska. Előrehajoltam, megdöntöttem a nő fejét, az éhségtől összegyűlt számban a nyál. De ahogy fogaim érték volna a puha, finom bőrt, valami kellemes illat csapta meg orrom. Fülem hegyezni kezdtem, egy kellemes hang csapta meg fülem, felnéztem, igen, pontosan őt kerestem. Hang felé fordítottam fejem, és már látom is az új prédát. Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, mi kellőképpen rásimult a tökéletes testre, mi jól kiadta idomjait. Magam sem tudom miért hagytam magára a nőt, hiszen végre táplálkozhatnák, de ez az idegen lány valamiért vonz, megindultam felé, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudd egy vámpír. Megragadtam kezét és magamhoz rántottam, nem volt meglepődve, nem értem, egy nőnek nem így kellene reagálnia. Sikoltoznia kellene, vagy épem rám ordibálni, hogy mégis mit képzelek, de nem, helyette közelebb jött, szinte összeért ajkaink. Csak nem ki van éhezve egy jó kis szexre? Én mindenben bent vagyok ezzel a nővel, soha sem láttam hozzá fogható szépséget. Táncparkettre invitáltam, nem tétovázott, magához rántott, mind ketten átadtunk a ritmusnak magunkat. Farkam egyre keményebb ott lent, nem sokáig tudom magam türtőztetni, túlságosan ki vagyok éhezve egy jó kis szexre. Kezem feneke alá csúsztattam, válaszként nyakamba harapott. Felmordultam, ölembe kaptam és rohantam ki vele a sikátorba. Hideg téglafalnak nyomtam hátát, nem riadt vissza, helyette harapdálni kezdte ajkam. Kinyitottam számat, hogy lecsaphassak azokra a gyönyörű erekre. De akkor a lány tekintette megváltozott, kezével hirtelen a falnak nyomott, majd egy szérumot nyomott nyakamba. Mitől minden elsötétült.

Hirtelen felriadtam. A francba. Mióta alszom? És hol a pokolban vagyok? Karórámra pillantottam. Mindjárt hajnali négy, a nap nemsokára felkel, addig haza kell jutnom. Felszerettem volna állni, de a láncok visszarántottak és ugyan úgy voltam mint ezelőtt. Miért vagyok megkötözve? Mi történt? Folyamatosan ezek a kérdések játszottak le fejemben. Hirtelen éles neonfény kezdett vibrálni a plafonra szerelt csövekből. Egy fekete árny áll pontosan előttem, kezében hatalmas tőr, miből piros fény világított. Megindult, mozgása kecses volt, kifinomult léptekkel halat felém. Ahogy egyre közeledett kitisztult látásom, felismertem. Emlékszem mikor kimentem vele a sikártorba, de onnan semmire sem. Az éles tőrt szívem fölé helyezte, azt hittem szúrni fog, de helyette rám meredt. Szemei gyönyörűek voltak, tegnap sötét barna volt, de most élénk kék színben pompázott.
- Csak...csak nem egy angyal?
- De igen, mások lenéztek, de nézzenek oda, sikerült elkapnom a vámpírok urát, hát nem vicces?
- Istenem, gyönyörű vagy - Rengeteg nőnek mondtam már, de meglepő módon soha nem gondoltam ennyire komolyan.
- Ne hízelegj, nem vesszem be, könnyen rabul ejtettelek a minap.
- Így van, a nagy vámpírok ura teljesen beléd zugot. A tiéd vagyok, azt teszel velem amit akarsz.
- Megöllek.- Igazából nem erre a válaszra vártam, de elnézem neki most az egyszer, mert ha innen élve kijutok, magamévá teszem. Alattam fog sikítani az élvezettől. A lány teste izmos volt, vékony, hosszú, elegáns combokkal. Izgató domborulatokkal, ahol kellett. Maga a tökély. Beszívtam fűszeres-édes illatát, mitől hirtelen erekcióm megkeményedett.
- Miért ölnél meg?
- Száműztek erre a pocsék földre, ahhoz, hogy visszatérhessek, meg kell ölnöm minden gonosz démont, és te vagy az utolsó áldozatom.
- Nem vagyok én gonosz, sőt túl jó vagyok, ártottam én neked? - Éles szúrást érzettem combomba. - Mi a pokol volt ez?- Forróság öntötte el a testem, úgy égettet, mintha sav keringene az ereimben. Keserű íz gyűlt a torkába, látásom elhomályosult. Könyörületes angyalom lihegve bámult le rám, csodás, kékeszöld szeme tágra nyílt, ahogy megragadtam tőrjét és magam felé húztam. - Nem tudom mit adtál be nekem, de most nagyon mérges vagyok, fogalmad sincs mikre vagyok ilyenkor képes. - Erős rántással téptem le magamról a láncokat, kitéptem kezéből az éles fegyvert, majd a falnak vágtam a törékeny testet. Mérgemben mindent elhajítottam mi utamban állt, megragadtam a lány ruháját, majd nagyra tártam számat, és bele mélyesztettem fogaim nyakába. számba vér spriccelt a nő nyakán ejtett apró kettős sebből. Óriási, mohó kortyokkal ittam belőle, képtelen voltam visszafogni magam. Maga az élet lüktetett a nyelvemen, gyógyírként hatott kiszáradt torkomra. Talán csak iszonyú kiéhezettségében találtam ilyen hihetetlenül finomnak, ennyire leírhatatlanul tökéletesnek. Bárhogy is volt, nem érdekes. Egyre jobban ittam, szükségem volt a melegére azután, hogy így átjárt a halálos hideg. Ösztönösen markolta a vállam, ujjai belevájtak az izmomba. Teste azonban kezdett elernyedni, rongybabaként csuklott össze karomba. Égéseim enyhültek. A fájdalom elmúlt. Nyelvemmel lágyan végighúztam az apró szúráshelyeken, lezárva őket, eltüntetve harapásának minden nyomát. - Csodás, mától az enyém vagy, drága bukott angyalom. - Nem menekült, karomba préselte magát, arra várva, hogy egymásé legyünk. Szemhéjam lecsukódott, lágy, varázslatos csókot leheltem az ajkára. Képtelen voltam kinyitni a szemem. Vérem hevesen száguldott és dobolt, testem felforrósodott a vágytól és a lehetetlen sóvárgástól. Csupán kóstolót akartam, de a lány túlságosan édes volt. És olyan odaadó. Karjai a nyakam köré fonódott, hogy közelebb húzzon magához, mialatt ajkunk mélyen, hosszan egybeforrt. Két kezemmel combja alá nyúltam, felültetve egy asztalra. közben kezemmel lenyomtam. párnákra. A lány előttem feküdt, sűrű, fekete szempillái alól felnézve rám, kékeszöld szeme viharos azúrrá sötétült. Ajka fénylett és megduzzadt a csókomtól, tökéletes volt, mint egy sötétbordó rózsabimbó. - Az enyém vagy. - Mikor megéreztem a lány vágyakozó illatát, felnyögtem. Nem ellenkezett mikor levettem róla felsőjét, majd nadrágját. Lágyan, finoman a lány torkára simítottam a kezem, majd lehúztam hasáig. A lány teste ívbe feszült az érintésemtől. Mikor a kezem leért a hasa aljára, a lány bugyijába csúsztattam, amíg el nem értem nedves punciját. Lehunyta a szemét kínzó gyönyörében, ahogy simogatni kezdtem, hosszú ujjammal az ajkak közé csusszanva. Ujjam behatolt a résen, éppen csak a hegye, de ez is elég volt, hogy felnyögjön. Felemelte a csípőjét, halkan nyögdécselve. Kihúztam belőle ujjam, majd nőiesség fölé hajoltam. Mélyebbre hatoltam nyelvemmel.
- Kérlek – rimánkodott mély, könyörgő hangon. – Kérlek…
- Azt akarod, hogy benned legyek? Mert én pontosan ezt akarom. Beléd akarok élvezni. - Letéptem magamról az inget, majd kigomboltam nadrágom. Mikor megszabadultam tőle, hímvesszőm kiszabadult. Súlyommal ránehezedtem, csípőmmel lány combja közé furakodtam, és elhelyezkedtem a lába között. Kemény volt és forró, ahogy a lánynak feszültem, vesszőm hegyével ingereltem csiklóját. Megint megcsókoltam, nyelvemmel mélyebbre kalandozva. A lány örömmel fogadta, visszacsókolt, csípőjét felemelte, és a meredező hímtaghoz préselte. Lélegzetem szaggatottá vált, medencém előrelendült, testünket már nem lehetett megállítani. – Az enyém vagy – suttogtam szájába. A lány nem ellenkezett. Nem bizony. Vadul, éhesen kapaszkodott belém, ahogy rekedten felnyögtem, és egyetlen, mély lökéssel behatoltam. Mintha mennyországban repülnék. Még soha sem éreztem ehhez fogható gyönyört, akarom, csak magamnak akarom. Teljesen elvesztem tekintetében. Az én angyalom.

Új szomszédfiú (One Shot) +18

Új szomszédfiú 

Számomra minden tökéletes volt, volt egy férjem ki szeretett, vagyis próbált szeretni, hiába add meg nekem mindent, nekem ez nem elég. Minden nap este későn tér haza, akkor is csak aludni, semmi szenvedély nincs az életembe, minden nőnek megvannak az igényei, de ő teljesen eltaszít magától, kezdem azt hinni, hogy nem tekint rám nőként. Igaz, nem panaszkodom az életmódra, hiszen a legdrágább ruhákat viselhetem, irigylésre méltó életem van. De mi abban a jó, ha férjed olyan mintha idegen lenne számodra? Még a mai napi vacsorára sem tudod haza jönni, pedig ma van a születésnapom.
- Kicsim, miért nem jött ma haza a férjed?
- Sok a munka a cégnél anya, de mikor hazaér majd ünneplünk együtt. - Anya és apa, helyeselni kezdték mondatom, majd készülődni kezdtek.
- Mi haza is megyünk, nem kell pakolnod, csak légy boldog kicsi lányom. - Puszit nyomot arcomra, majd elköszönés mellett hagytak magamra. Most mihez kezdjek, a férjem vagy még négy orrán belül távol lesz. Addig meg esz a penész. Elkezdtem összepakolni, mikor valaki csöngetni kezdted. Ahogy kinyitottam egy torta volt mit elsőnek megpillantottam, majd a gazdáját, ki nagyon helyes fiatalember volt.
- Jó napot! Én vagyok az új szomszédja, gondoltam beköszönök. Jeon Jeong Guk vagyok, de csak simán JungKook. Örvendek.
- Én is örvendek, a nevem László Patrícia. - Kezembe rakta a tortát, majd intettem, hogy lépjen beljebb.
- Nagyon szép a háza hölgyem, maga Magyar?
- Igen, az vagyok, és köszönöm, talán majd egyszer én is megnézem az ön házát. - A fiú elmosolyogta magát, nagyon bájos fiatalember. Legalább nem unatkozom az idő alatt, mit egyedül töltenék.

Olyan jól éreztem magam vele, mintha újra a húszas éveimben járnék, bárcsak én is tinédzser lehetnék, biztos vagyok benne, hogy őt választanám barátomnak. Régen nevettem ilyen sokat, és észre se vettem, hogy így elrepült az idő.
- Sajnos mennem kell, remélem még lesz egy ilyen találkánk. - JungKook elköszönt, és ahogy kilépet az ajtón a magány teljesen elnyomott. Újra magányosan állok a szoba kellős közepén.
Ahogy a férjem megjött, már az ágyban voltam, nem köszönt, még csak rám se nézett, hallottam, ahogy megnyitotta a csapokat, mind végig fent voltam,mert vártam arra mikor mond valamit, de semmi, ahogy végzet helyet foglalt mellettem és aludni tért. Magamban felnevettem, miért van ilyen keserű életem, talán olyan baj, hogy kis szeretetre vágyik egy nő?
Másnap reggel nem készítettem reggelit, ha ő így játszik akkor én is, többé nem teszek semmit, hogy jó szembe tűnjek fel előtte. Hallottam szitkozódni, de nem keltem fel. Mikor az ajtó bezáródott, felkeltem, összeszedtem magam, majd elterveztem a napomat. Elsőnek elmentem futni, majd lezuhanyoztam, körbejártam a boltokat, hátra találok valami új rucit. Ahogy végeztem elindultam haza, és még mindig nagyon sok időm van estéig. Ahogy elhaladtam JungKook ajtaja előtt megálltam, miért ne? Hangosan bekopogtam, és hála volt válasz.
- Jó reggelt! Mi járatban? - Felemeltem az étellel teli szatyrot.
- Ettél már? - Kérdésemre elmosolyogta magát, majd beinvitált. Nagyon szép volt a háza, biztos vagyok benne, hogy nagyon gazdag családból származik, minden a legdrágább bútor volt. Mind ketten neki álltunk főzni,én vágtam a húst, míg ő a zöldséget. Ahogy elkészültünk örömmel mértük végig az ételt, régen készítettem már együtt valakivel, és nagyon jól eset.
Ahogy jóllaktunk nem volt kedvem haza menni, így felajánlottam, hogy nézzünk egy filmet, tényleg olyan mintha most járnék a barátomnál elsőnek. A film maga unalmas volt, de nem igazán koncentráltam, mert valakinek a kulcscsontja elvonta a figyelmem. Tényleg nagyon helyes, mi van veled Patti? Ő olyan fiatal hozzám képes, mikre nem gondolok. Olyan meleg van.
- Kicsit kimegyek levegőzni.
- Oké. - Ahogy felálltam, JungKook lába hirtelen előttem termet, majd nagyot estem azon. - Jól vagy? - A fiú teste hirtelen nagyon közel volt, de nem mozdult, ahogy én sem, sőt élveztem a helyzetet, nem akarok, hogy vége legye. Alighogy a matrachoz ért máris teljes testsúlyával odaszögezett. - Gyönyörű nő vagy. - Miközben beszélt kezeit felvezette magasan combomon. Bugyimon keresztül a középpontomhoz siklott, ami már nagyon nedves. Remegő hüvelykujját édes gyöngyömhöz nyomta - Igen. – zihálta. – Igen. Ez pontosan ugyan jó .... ahogyan elképzeltem...- Mindez újabb magaslatokba űzte vágyát, és keményen belém tolta ujját. Mitől kéjesen felnyögtem, igen akarom, kívánom őt. A következő pillanatban újra rám fonódott, felnyögtem alatta. Egyik kezemmel megérintettem, teste közepén, utat találva a nadrágjába és megmarkoltam a férfiasságát. JungKook elhagyta egy kellemes és egyúttal fájdalmas nyögés. Annyira élvezte az érintésem, hogy önkéntelenül mozgott. Keményen, gyorsan, féktelenül. Nem hagytam abba a mozgást. Nem tudtam. Hüvelykujjam makkjának nyílására helyeztem majd eloszlatta vágyának cseppjeit. Néhány másodpercen belül egy olyan pontba repítettem őt, ahonnan már nem volt visszaút. - Ez annyira... csak még egy kicsit... többet... - Erősen megragadtam. - Patti. - Következő pillanatban ismét szenvedélyesen megcsókolt. Körmeivel végigkarmolta felsőtestem, térdével pedig foglyul ejtette csípőmet. Ujját vadul lökte belém. A megváltás, olyan tökéletesen érkezett, hogy eszét vesztette, mialatt magja hasamra ömlött. A férfi végigsimította a testem, miközben én kemény erekciójának dörgölőztem, és ezután az ujjai mélyen behatoltak a testébe. A gyönyör…a forróság…a meglepő önfeledtség…soha életében nem tapasztaltam még ehhez hasonlót. Felemelkedett hozzám és megcsókolt. Szabad kezével fenekembe markolt és teljesen magára vont. Automatikusan szétnyitottam combjaimat. Először kezébe vette melleim és megcsípte mellbimbómat, amíg meg nem remegtem. Azután térdre ereszkedett, anélkül, hogy csodálatos testét akár egyetlen perce is elengedtem volna, és lassan mélyebbre lecsúsztatta kezeit. Lassan, nagyon lassan felemelte ruhám szegélyét. Egyetlen szóval sem tiltakoztam, akkor sem, amikor lábaim, libabőrössé váltak. - Meg akarlak ízlelni. - Lehajtotta a fejét és mohón megkóstolt. Nyelvével ismét bejárt, keresztülsiklott csiklómon majd megszívta. Ez az igazi ambrózia. Erősebb és gyorsabb tempóra váltott. Amikor megtalálta a nyílást, mélyen belém nyomult a nyelvével, előre hátra mozgott. Remegve felsikoltottam, mikor elért az orgazmus. Szabad kezével enyhén lenyomta felsőtestem a földre, majd erekciójának csúcsát a nyílásomhoz helyezte. Finoman elkezdett befelé araszolni, hogy hozzászokhassak a méretéhez, mielőtt még többet adna nekem. Egész idő alatt ziháltam, nyögdécseltem és követelőztem. Végül teljesen elsüllyedt bennem, és az ellenállhatatlan sóvárgás újabb és újabb lökésre ösztönözte, és elködösítette látásom. JungKook teljesen visszahúzódott belőlem, mielőtt ismét belém hatolt. Valami elszakadt bennem. A lánc, amely eddig fogva tartotta szenvedélyem. Mostantól teljesen elvesztem. Elvesztem az irányításától, megfeledkeztem magamról, megfeledkeztem mindenről, kivéve a sürgető érzéstől, hogy teljesen kitöltsön. Újra és újra lökött, a vágytól hajtva. Határozottan, sürgetően. Térdével szélesebbre tárta a lábaim, még lejjebb hajolt, ezáltal lökései mélyebbre hatoltak. Egy sikoly kíséretében elélveztem, amikor izmaim összehúzódtak, JungKook nem tudta magát tovább fékezni és belém lövellte magját. Soha sem volt ilyen gyönyörben részem. JungKook mellém dőlt. - Huha, régen volt ilyen jó szexben részem. Egyszerre volt szex. Kéj. Öröm. Remény
- De ugye azt tudod, hogy férjem van?

- Igen, tudtam, nah és? Talán nem vagyok jó szeretőnek? - Mind ketten felnevettünk, majd újra egymásnak estünk, talán nem is olyan rossz az élet.

Winter Melody

Mond merre induljak, merre menjek? Mit kellene tennem, újra karomba akarom tartani, szeretni, ölelni, csókolni szeretném úgy mint régen. Tudom, hogy már messze jár, még is vágyok rá, még mindig érzem az illatát, magam előtt látom a hidegtől piros arcát és hallom ahogy a nevemen szólít édes ajkán. Minden nap arra vágyok, hogy jöjjön egy jel, egy jel mi segít kitörni eme világból.

Minden akkor kezdődőt mikor megismertem őt, kedves volt, bájos és gyönyörű, a férfiak sorban álltak kegyeiért, ahogy én is. De rám soha sem figyelt, még egy mosolyt sem kaptam tőle. Ezért elhatároztam, hogy megszerzem azt a bájos mosolyt, mit csak én láthatok. Önző voltam, ezt nagyon jól tudom, de az már elmúlt. Magamnak akartam ezért olyat tettem, mit álmodni sem mertem.

2014. december. 13. írtuk azon a napon mikor bátorságot vettem és megszólítottam. Hideg nap volt, a hideg szél csípte arcunkat, de én élveztem, mert így legalább nem látta a kipirult arcomat-mit ő okozott. Csendben ültünk egy helyen, közben néztük az elhaladó tömeget, voltak öregek, fiatalok és szerelmes párok, ki oly boldogan nevettek mintha az övüké lenne a világ. Elképzeltem magunkat, és igen, elmosolyogtam magam mit észrevett. Tekintetemet felé irányítottam és halkan énekelni kezdtem, fogalmam sincs miért álltam neki dúdolni, de akkor abban a pillanatban így tudtam átadni neki érzéseimet. Mikor megláttam egy könnycseppet a szeme sarkában a kezem maguktól indultak meg felé, ahogy ujjaimhoz ért a meleg könnycsepp, olyan érzésem támadt mintha a szívem felolvadt volna. Akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretem őt.

Azok után a napok gyorsan mentek, én pedig nagyon boldog voltam, hiszen végre magam mellett tudhattam. Majd eljött karácsony estélye, azon a napon elhatároztam, hogy bevallom neki érzésemet. Boldogan álltam neki díszíteni, azt akartam, hogy lássa nem hazudok neki. Ahogy végeztem hallottam, ahogy az ajtó nyitódni kezdet, heves szível bújtam el, de soha sem gondoltam volna, hogy egy olyan látvány fog fogadni.

A lány kinek szívemet adtam egy másik férfi karjaiban találtam, akkor tudtam, hogy a szívem több száz darabokra tört, mit máig sem raktam össze. Mérges voltam és szomorú, kezem ökölbe szorult, de csendben maradtam, nem akartam, hogy megtudja ott vagyok. Végig kellett hallgatnom ahogy kéjes hangok hagyják el torkát. Akkor, azon a napon elhatároztam, hogy lemondok róla, vagyis csak azt hittem, mert hiába zárkóztam el pár napra, csak is ő járt a fejembe. Egymagam-indultam meg a háza felé, míg nem nyitott ajtót hangosan üvöltöttem, kiáltottam. Ahogy megpillantottam erősen kaptam el kezét és magamhoz rántottam, láttam rajta, hogy megrémült, és igen, ez volt a célom. Kiabálni kezdet velem, hogy miért csinálom, engedjem el, örült vagyok. Akkor kezemet ajkaihoz emeltem és teste karjaimba borult.

Nem kellett pár óra mire kinyitotta szemét, egy sötét helyre zártam be, a szobában csak egy ágy volt, semmi más. Csendben álltam előtte, némán meredt rám azokkal a gyönyörű szempárokkal. Majd lassan, csendben sírni kezdet.

- Miért...miért teszed ezt velem? Mit ártottam neked? Azt...azt hittem a barátom vagy.

- Nem vagyok a barátod, hát nem veszed észre, hogy nekem ennél sokkalta több vagy? Tudod te, hogy mióta figyeltelek, hogy mióta kívánlak? Miért...miért nem tudsz engem is férfiként tekinteni?

- Te ennél sokkalta több vagy nekem, nem akartam veled semmilyen kapcsolatot, mert féltem, hogy te is elhagynál.

- Örült vagy. - Tettem egy lépést felé, mire összehúzta magát mint egy kislány, ki fél az éppen felé menő illetőtől. Leguggoltam elé, majd kezembe fogtam arcát.

- Már vártam, hogy kiejts a szádon ezt a szót...szerelmem. - Ajkait összehúzta, tekintetét lesújtotta, teste remegni kezdet, mintha fázna. Erősen ragadtam meg és karjaiba zártam, majd felálltam és ágyra helyeztem. - Ha jó kislány leszel, hidd el nem foglak bántani, de ha nem...az következményekkel fog járni. - Ekkor magára hagytam, nem volt szívem, de tudtam, hogy egyedül szeretne lenni.

A napok gyorsan teltek, csak azt vettem észre, hogy a fák zöldbe és virágba öltöztek. Eljött a tavasz, már lassan három hónapja van bezárva, az idő alatt sokszor kellett bántanom. Nem hittem volna, hogy ilyen makacs lesz, de látom félre ismertem. Hiába vagyok kedves hozzá mindig kihasználja. Elegem lett belőle, így máshoz kellett alkalmazkodnom.

A halk lépteim zengték be a folyosót, ahogy sietve szeltem át a lépcsőket. Az ajtó nyikorogva nyílt ki és szokásos látványt pillantottam meg.

- Héé, most sem ettél? Szerinted kinek főzők ennyit? Nem magamnak, elhiheted! ~ Mérgesen csaptam a földhöz az edényt. - Látod, mit hozol ki belőlem? A mai vacsorád volt azon az edényen, látom be kell élned a régivel. Jó étvágyat.

- Mikor...mikor mehetek el? Kérlek...már azt sem tudom hányadika van, hogy este vagy reggel van-e. Legalább hadd mozduljak ki.

- Nem engedlek el...míg meg nem unlak. Még mindig...halálosan szeretlek.

- Oké...nyertél, jó? A tiéd leszek, azt csinálsz velem mit szeretnél, de hadd legyek szabad.

- Mi? Még hogy az enyém? Már rég az vagy...ha elengednélek...többé nem térnél vissza. Ne nézz hülyének. - Megindultam felé és lelöktem az ágyra, lábamat átvetettem derekán és erősen nyomtam le kezét az ágyra. Nem mozdult, mindent eltűrt, bármit is csináltam vele, már nem ellenkezik. Csak könnyek, könnyek mindenhol. - Látom már nem félsz...ha azt akarnám, hogy légy az enyém igent mondanál. Igazam van?

- Igen...mindig is kedveltelek, de soha sem gondoltam volna, hogy örült vagy.

- Az vagyok, egy örült...és önző, mert ami kell nekem azt megszerzem. Megakarlak csókolni. 

- Tedd, hiszen már nem foglalkozol azzal mit szeretnék, tedd meg. - Nem szeretem ezt a viselkedését, valamiért, de mikor ilyen kifejezést láttok arcán, mérges leszek, és minél jobban bántani akarom őt. Arcomat felé irányítottam, majd mohon tapadt ajkaim az övére, lassan, de élveztem, majd egyre gyorsabban, vágyakozóbban csókoltam. Nem lökött el magától, mindent tűrt mi arra kényszerített, hogy kezem szoknyája alá csúsztassam. Éreztem ahogy teste megfeszül érintésemre, élveztem, élveztem minden egyes percét. Azt kívántam bárcsak örökké megállna az idő. - S-Suga...kérlek...hagyd abba. 

- Mi az, ez már nem tetszik? Pedig nekem igen...szóval folytassuk. - Kezét mellkasomhoz nyomta és nagyot taszított rajtam, kérdően meredtem rá. 

- Engedj el...kérlek. - Talán...sajnálni kezdtem? Bánatot és fájdalmat éreztem mellkasomba. Mit kellene tennem, hiszen annyira szeretem. Mérgesen rohantam ki a szobából és egy kedves ismerősöm arca fogadott. 

- Még mindig nem engedted el? Haver...ideje lenne feladnod, a rendőrség téged keres. 

- Nem érdekel, szeretem.

- Egyébként, ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem engedd el, és ha ő is szeret, akkor majd magától visszajön. 
- Gondolod?
- Egészen biztos vagyok benne.
- De várj. Azt mondtad, ha szeret, akkor visszajön. És ha nem szeret? 
- Akkor legalább elengedted. - Igaza van, tennem kell valamit, hisz nem akarom, hogy szenvedjen miattam. Újra szobája felé vettem utam, az ajtó előtt vártam pár pillanatot, majd lassan benyitottam. Az ajtó halkan csukódót be a hátam mögött. Nem nézett rám, ahogy én se néztem rá. 

-  Tudom jól, hogy el kell engedjelek. Azért, hogy boldog lehess és, hogy örülj annak, ami vagy. Már megtanultam elengedni a dolgokat, de téged nem olyan könnyű…te más vagy.
Jól tudom, hogy önző vagyok. Dehogy ne szeretném magam mellett tartani a boldogságomat? Teremtettél bennem egy új világot, amelynek, ha elmész vége szakad. De forogni fog tovább a világ, és nekünk is élni kell benne.

- Suga...te most...elengedsz? 

- Tegnap egész nap imádkoztam. Nem azért, hogy maradj, úgy éreztem, az nem lenne helyes. Azért imádkoztam, hogy legyen erőm elküldeni téged. Sara, menned kell, az ajtó nyitva van, addig menekülj el míg meg nem gondolom magam. 

- Én...én nem tudom mit kellene tennem...

- Menj el! Nem akarom azt, hogy sajnálj! Hogy csak miattam akarj itt rekedni. Neked megadatott az esély egy boldogabb, teljesebb életre és nem mulaszthatod el. Nem tarthatlak örökké magam mellett. Számodra egy boldogabb életet szántak, mint az enyém…ne cseszd el! - Sara szemei könnyel teli volt, de mosolya megnyugtatott, majd az idő megállt mikor teste elhaladt mellettem, utoljára mély levegőt vettem, hogy illatára sokáig emlékezzek. 

Egy hónap telt el azóta, hogy szerelmemet elengedtem, tartottam attól, hogy talán feljelent, de nem tette. Biztos nagyon boldog, talán az idő során megtalálta azt ki neki szánt a sors. De én hiába élek eme földön, még mindig szánakozva vágyok rá, szeretem, örülten szeretem, de nem bántam meg, hogy elengedtem. Mert legalább ő boldog. A lépteim békések, a sötét nyári időszakban sok fiatal járkál fel-alá. Autók százai haladnak el mellettem, a járdán megállva meredtem a távolba, majd a széllel egybeölelve léptem egyet előre. Csak azt láttam, ahogy egy nagy autó tart felém, majd fájdalom és homály. Testem a földre zuhant, nem tudtam mozdulni csak erőre meredtem, néztem a semmibe őt keresve, de tudom jól, hogy messze van tőlem. Érzem, ahogy testemet vér borítja, szemem pedig lassan csukódik le, mintha álmos lennék. 

A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe... És nem is jöttem föl a felszínre többé. 

The End