Mi is az igaz szerelem
Hogy mi is a szerelem? Egy olyan érzés mit nem lehet leírni bárhogy is próbálod.
Folyamatosan őt nézed, mindig mellette szeretnél lenni, megnevettetni, boldogítani, majd
azon kapod magad, hogy mindig rágondolsz, és egyre többet és többet akarsz belőle. Az
életedet nem tudod leélni nélküle. Szerelmes vagyok, őrültem szerelmes. Hogy kibe is? A
legjobb fiú barátomba, kiskorom óta ismerjük egymást, együtt harcoltunk, együtt
nevetgéltünk. Az idő pedig nagyon gyorsan elszállt felettünk, olyannyira, hogy észre sem
vettem, hogy férfiként tekintek rá. Soha sem tudtam elmondani neki érzéseimet, és ez már
négy éve, csak nézem a távolból és elgondolkodom, milyen más lenne, ha én lennék az a lány
kit szeretne, ha soha sem találkoztunk volna azon a napon, most lehet, hogy rám tekintene
nőként. De be kell ezzel is érnem, hiszen ő már mást szeret. Nekem mint legjobb barát
támogatnom kell, bíztatnom, nehezemre esik, de félek, hogy elveszíteném.
- Sara, nah végre, hogy megtaláltalak, mindenhol kerestelek már. A vállad kell. –
Elmosolyogtam tettein, kezemmel lenyomtam a hideg padra, majd fejét vállamra
helyezte. Mindig mikor valami nyomta a lelkét így vigasztaltam meg, sokkal jobban
érezte magát tőle. Kiskorában az édesanyja mindig így vigasztalta, ha valami bántotta,
de mivel ő már rég eltávozott így én váltottam fel.
- Mi nyomja a lelked Jungkook? Valami baj van?
- Úgy csináltam, ahogy te mondtad, leszólítottam, és elhívtam randizni, és… igent
mondott. Olyan boldog vagyok Sara. – Vidáman ragadta meg mind két kezem, szemei
csillogva ragyogtak a boldogságtól, minek nagyon örültem. Még akkor is, ha mást
szeret, mert ha ő boldog, akkor én is az vagyok.
- Ennek nagyon örülök, oppa…ma este…találkozhatnánk? Valamit el kell mondanom,
fontos lenne.
- Ohh, megijesztesz, oké… hol és mikor? – Tudom, hogy a mosolyát többé nem
láthatom, de én ezzel is beérem, hiszen olyan távol kell mennem tőle amilyen távol
csak lehet. Nem akarom sírni látni, azt akarom, hogy az utolsó emlék rólam vidám
legyen.
- Ott… ahol először találkoztunk, a hídon, emlékszel?
- Persze, soha sem felejtem el, ahogy egy farkast utánozva vonyítottál, alíg bírtam
vissza fojtani a nevetésem. – Erősen csaptam vállába.
- Tudod jól, hogy nem szeretek róla beszélni, fiatal voltam… és még gyerek.
- Persze-persze, annyira édes vagy mikor bevágod a durcit. – Határozott mozdulattal
löktem el magamtól, így is eléggé zavarban vagyok. – Oké-oké, többé nem hozom fel,
este találkozunk, addig is mentem edzeni. – Mikor magamra maradtam, néztem ahogy
teste körvonala egyre halványul. Már most hiányzik!!
Azt est hamar eljött, észre sem vettem. Felhúztam kabátom, hiszen ott kint kezd lehűlni a
levegő. Elköszöntem anyáéktól és lassan bandukolva elindultam a találkámra, hogy fogom
neki bevallani? Mit kellene mondanom, hogy fog reagálni? Amint megérkeztem ő már ott
várt, a hídon ült, lábát pedig lefelé lógatta. Észre se vette, ahogy mellé ültem.
- Ohh Sara, megijedtem!!
- Még mindig kis beszari vagy, néha úgy érzem bátrabb vagyok mint te.
- Mi? Csak elgondolkoztam. Olyan szép itt minden, emlékszel mikor találkoztunk?
- Hogy felejthetném el? Hiszen azon a napon egy nagy nyűgöt vettem a nyakamba.
- Ha, miért nem tudsz egyszer komoly lenni? Miért hívtál?tudod lemondtam a randim
miattad.
- Ohh, annyira sajnálom felsége, hogy miattam tönkre ment a napja. – Mind ketten
egymásra néztünk, majd hangos nevetésbe kezdtünk. A hátralévő időmben ez az
egyetlen egy dolog fog nagyon hiányozni, a vele eltöltött idő. – Most komoly leszek
Jungkook, jól figyelj.
- Tényleg félek, nem mindig szólítasz a nevemen.
- Légy már egy kicsit komolyabb. – Mikor elhallgatott belekezdtem mondandómba. –
Talán, nem is… biztos, hogy ez az utolsó nap mit együtt töltünk. Többé… már nem
vagyunk barátok.
- Mi? Miért mondasz ilyeneket? Nem értelek.
- Oppa, elmegyek… holnaptól… már nem megyek iskolába. Végleg… elhagylak. Nem
vicces? Hiszen folyamatosan ezzel szekáltál, hogy mikor hagylak már el. De tudod
hiányozni fogsz, de kérlek… légy boldog. Légy sikeres úszó, hogy felemelkedj és,
hogy lássam a tündöklő fényedet. Most… kimondom mi a legnehezebb… ég veled
oppa. – Nagy nehezen tartottam magamban a kitörő könnyeimet, de muszáj erősnek
maradom. Felálltam, de akkor Jungkook erős karjával karjai közé zárt.
- Nem értem miről beszélsz, de ez sok hirtelen. Nem értem, de ne menj, nem tudom
hová akarsz menni, de ne merj elhagyni. – Nem bírtam tovább, kiadtam magamból
mindent, nem számított, hogy vizes lesz ruhája.
- Sajnálom, de el kell mennem… nem maradhatok… ne nehezítsd meg a dolgomat, azt
hittem boldogan válunk el.
- Hülye vagy, vagy csak tetteted? Hogyan gondoltad, hogy boldogan elengedlek?
Semmi jelét nem mutattad, hogy elmész. Nagyon fáj Sara, te vagy a mindenem, olyan
vagy számomra mint a víz és levegő, azok nélkül nem lehet élni. – Elhúzódtam tőle,
hogy szemébe tudjak nézni. Jungkook sírt… miattam sírt, ki mindig erős volt, ki még
akkor sem sírt mikor bántalmazták, vagy éppen elhagyta édesanyja, de most igen, és
miattam. Kezemmel letöröltem az újabb kibúvó könnyeit.
- Miért sírsz? Nem vagy te lány, lehet, hogy most elválnak útjaink, de - kezemet szívére
helyeztem - itt mindig megmaradok. Ha nem törölsz ki szívedből, örökké emlékezni
fogsz rám.
- Oké, elmész, hová? Hová költöztök? Hová kell mennem, hogy lássalak, hogy vígaszt
kapjak?
- Messze, nagyon messze… de egyszer biztos vagyok benne, hogy találkozunk, még ha
az messze is van. De kérlek, engedj el. – Lassan engedtem el kezét, könnyes
szemekkel újra jól megnéztem magamnak, hogy a legrosszabb pillanatokban is
emlékezzek azokra a gyönyörű szempárokra. Elmosolyogtam magam, majd eljött a
pillanat, hogy hátat fordítsak neki. Ég veled első szerelem!!!
Két hónappal később.
Az idő alatt a két fiatal saját útjukat járták, Jungkook arra törekedett, hogy sikeres bajnok
legyen, míg belül marja a bánat és hiány. Folyamatosan keresi elveszett barátját, ki semmire
sem válaszol, minden nap felhívja, de a telefon folyamatosan búg, hiába ír neki levelet, nem
válaszol. Mintha elnyelte volna a föld. Sara eközben végig a kórházban feküdt, nem hagyta el
szülővárosát. A betegsége egyre jobban elnyomta a lány élethez való ragaszkodását. Nincs
semmi ereje, hogy tovább küszködjön. Az orvosok szerint már nincs esély a túléléshez. Így
Sara végre belenyugodott, hogy a sors ezt szánta neki, így kell meghalnia, szerelem nélkül.
- Jungkook, ma nagyon jól teljesítettél, gyere a tanáriba, beszélni szeretnék veled.
- Igen is tanár úr. – Letusoltam, majd megnéztem telefonomat arra várva, hogy Sara
hagyott-e üzenet, de semmi. – Igen tanár úr, miért hívatott?
- Miért vagy ennyire letörve? Itt a nagy lehetőség, egy hét múlva elrepülsz Európába.
Ha ott megmutatod a tehetséged, egy hatalmas kapu nyílik ki majd előtted. Biztos
vagyok benne, hogy sikeres úszó lesz belőled. – Megköszöntem a tanárának ezt a
csodálatos lehetőséget. Egyből Sara bíztató szavai jelentek meg előttem. Légy sikeres
úszó, hogy felemelkedj és, hogy lássam a tündöklő fényedet. Elmosolyogtam magam,
majd boldogan indultam meg hazának. De akkor egy ismerős arcot véltem felfedezni.
- Ohh, Sara anyukája.
- Nézzenek oda, Jungkook, de jó téged látni. Hogy vagy?
- Maga… nem költözött el külföldre? Az hogy lehet?
- Elköltözni? Ohh, nem költöztünk el külföldre, csak másik házba, mi közelebb van a
kórházhoz.
- Kórház? Nem értek semmit.
- Látom a lányom semmit sem mondott neked. De jobb is így, kérlek… ne keresd a
lányom, csak nehezebb lesz neki. – Nem értek semmit, miért ilyen titokzatosak? Miért
nem lehet megmondani, hogy mi is történik éppen? Ki fogom deríteni, hogy hol is van
Sara. Ahogy követtem Sara anyukáját az egyik kórházban kötöttünk ki, végig rajta
tartottam a szemem, mikor is egy lányhoz bújt és mosolyogva simogatta meg arcát.
Elsőnek nem ismertem fel, de akkor jöttem rá, hogy ki is ő pontosan. A kezemből
kiesett a táskám, mi nagy puffanás mellett ért a földre. Nem hiszek a szememnek, ő
nem lehet az az életvidám Sara kit ismertem. Ő gyönyörű volt, sok fiú szeretett volna
barátja lenni, erős volt és tele volt energiával, de aki itt állt előttem nem hasonlított rá,
de még is ő volt az. Arca lefogyott, mitől bőre beesett, a ruha túl nagy volt rá, mitől
látszott, hogy sokat fogyott. A bőre nem csillogott úgy, a szeme nem mosolyog.
Mintha az utolsó perceiben lenne.
- Jungkook, te mit keresel itt?
- S-Sara… nem, nem lehetsz te, te… nem.
A szoba túl csendes, hiába van úgy berendezve, hogy kellemes legyen a hangulat, semmit sem
változat azon a tényen, hogy ez egy kórház. Sara nem mert rám nézni, helyette kifelé nézett az
ablakon. Kezével pedig a takaró szélével játszott. Hová lett az a lány kit szívembe zártam?
- Ah, milyen fura, nem tudok mit mondani, pedig… veled mindig olyan jól éreztem
magam. Mindig annyi mondandóm volt feléd. – Sara végre felém pillantott.
- Sajnálom, hogy hazudtam, de nem akartam elmondani. Nem akartam, hogy így láss.!
- Miért? Annyi mindent átéltünk ketten, akkor miért pont most? Együtt tanultunk meg
biciklizni, úszni, nevetni… olyanok vagyunk mint a testvérek. Pontosan… mi is a
bajod?
- Rákos vagyok, már régóta, ez miatt hagytam abba az úszást, régóta vannak
fájdalmaim, de eljött ez a nap is, mikor már semmit sem tudok a fekvésen kívül tenni.
Addig míg volt erőm, tudtam iskolába járni, és veletek lógni, minden percet kiakartam
használni, de már nem megy. Olyan mintha megöregedtem volna, ti pedig míg mindig
erős fiatalok lennétek. Vicces nem?
- Egyáltalán nem az? Nekem el kellet volna mondanod… miért nem mondtál semmit?
Miért szenvedtél egyedül? MIÉRT? – Ideges vagyok, oly annyira, hogy meglepett
reakcióm, soha sem kiabáltam így vele, sőt… még senkivel sem.
- Hogy miért? Mert te vagy az egyetlen a világon ki többet jelent nekem mint az életem.
Ne akard, hogy sírjak… kérlek, menj el, kérlek. Menj, nem akarom, hogy lásd a
halálom, sőt.. azt sem, hogy sírva lás. - Életem nagy részét annak szenteltem, hogy
igyekeztem nem sírni azok előtt, akik szerettek. Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk
a magasba. Azt mondjuk magunknak, hogy ha sírni látnak bennünket, az fájni fog
nekik, úgyhogy csak a bánatot jelentjük majd az életükben, márpedig nem szabad egy
merő bánatnak lennünk, így hát nem sírunk, hanem mindezt végigmondjuk
magunknak, miközben a mennyezetet bámuljuk, azután nyelünk, noha a torkunk nem
akar engedelmeskedni, ránézünk arra, aki szeret minket, és mosolygunk. Lassan
felálltam, jól megnéztem magamnak arcát, majd mosolygó arcommal hagytam
magára. A hátam mögött az ajtó halkan csukódótt be. Akkor hátamat hideg falnak
nyomva hangos sírásba kezdtem. Zokogtam, ahogy csak bírtam, torkomból egyre
hangosabb síró görcsök törtek elő, mintha semmi sem maradt volna a világból. Ha
többé nem láthatom arcát, mosolygó derűs arcát, mihez kellene kezdenem? Egész
életembe azért küzdöttem, hogy csak is engem lásson, hogy én legyek a világa, de mit
értem el vele? Én vagyok az egyetlen kit elsőnek ellökött magától. Az igazság az,
hogy az emberek végül mindig csak maguk miatt ejtenek könnyeket. Még ha úgy is
tűnik, hogy valaki más miatt sírnak, valójában csak azért sírnak, mert képzeletben
megtapasztalják a másik fájdalmát. Hát én pontosan így vagyok vele, tudom, hogy
mennyi fájdalmon kellett átesnie, úgy hogy senkinek sem mutatta ki. Legbelül
mennyire félt, magában számolta a napokat, hallgatta mások álmait, miközben ő jól
tudta, hogy az ő álmai nem teljesülnek. Milyen szánalmas az egész, milyen lehet a
halál szélén állni? Bárcsak én is átérezném.
Az egy hét gyorsan elment, nehezen tartottam vissza magam, hogy meglátogassam, de mivel
nem akart látni, így a gondolatomat az úszással foglaltam le. De ma elhagyom szülőhazám, itt
az ideje, hogy megmutassam tehetségemet. A reptérre menet egy ismerős zene csapta meg
fülem. Emlékszem rá, Sara mindig ezt hallgatta mikor szomorú volt. Ez a zene mindig
megnyugtat, olyan mintha irányítaná az érzéseimet. Hát nem csodás? De az Sara, csodás.
Talán soha többé nem láthatlak, de ígérem… a fényem el fog érni hozzád.
Nagyszerű érzés volta visszatérni Szöulba, bár jó volt távol lenni a nagy nyüzsgéstől. Amint
beléptem a házba édesapám szomorú tekintetével találtam magam szembe.
- Apa, áhh sikerült, első lettem, ahogy végzek a sulival kiköltözöm, de miért vagy
ennyire szomorú?
- Fiam, Sara… meghalt. - Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben,
és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös
nevetést. Őt megismerni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is
tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el. Az ember
mindig akkor jön rá az igazi érzéseire mikor azt elvesztette.
Rohanva hagytam el a házat, néha-néha neki ütköztem egy-egy embernek, de nem számított,
ilyenkor nem. A temetőhöz érve a lábaim lassan megadták magukat, mintha örökre elszállt
volna belőle az erő. Majd mikor megpillantottam a nevető arcát, elkiáltottam magam, térdeim
végleg megadták magukat és a földre rogytam. Őrülten zokogtam, ahogy csak tudtam. Miért
hagytál el, miért mentél el szó nélkül? Mikor elmentem, mikor itt hagytalak, nem gondoltam
bele, hogy végleg elveszítelek, azt hittem, hogy újra láthatlak, hogy boldog mosoly mellett
fogadsz. Hogy újra átölelhetlek, hogy utoljára érezhetem finom illatod, hogy elmondhatom,
mennyire szeretlek. Sajnálom, hogy elkéstem, sajnálom, hogy nem voltam veled, mikor kínok
közt szenvedtél, hogy nem foghattam kezet, utolsó pillanatodban.
Több órán át ültem egymagam, teljesen bezárkózva, erőm teljesen elszállt, képtelen vagyok
feléledni, nincs semmi ami éltetne. Az emlékek mit szorosan magamba zártam, több millió
darabokra hullott szét. Mikor fogom újra összeszedni, hiszen nincs az kivel együtt szereztem.
Baj az, hogy ha már most nagy az üres űr? Hogy ha már most nagyon hiányzik?
- Jungkook, mióta vagy itt? – Könnyes szememmel néztem magam elé, az illetőre. Nem
volt könnyű elsőnek felismerni.
- Ohh… jó napot, ma tértem haza… de… - Újra zokogni kezdtem, mint egy gyerek,
tudom, hogy felnőtt férfi vagyok, kik általában nem adják ki fájdalmaikat, én is arra
törekedtem, hogy ennél sokkalta erősebb legyek, de hiába edzettem a szívem, túl
gyenge.
- Ohh drágám, ne sírj – letérdelt elém és kezébe fogta arcomat - olyan jó hogy
összefutottunk, mert a lányom adott nekem egy levelet – táskájához nyúlt, és egy kék
csomagú levelet vett ki belőle, minek egyből felismertem a rajta ékeskedő írást - azt
mondta adjam át neked. – Remegő kézzel vettem el tőle, képtelen vagyok kinyitni,
mert tudom jól, hogy újra képtelen leszek uralkodni érzéseimen. – Nem olvastam el,
mert ez a levél csak is neked szól, annyira boldog vagyok, hogy egy ilyen baráttal
áldotta meg a lányomat a sors, mindig mellette voltál, mindig vigyáztál rá,
köszönöm… fogalmad sincs mennyire hálás vagyok ezért neked. Minden elképzeltem,
hogy ha sikeresen kijárjátok az iskolát… örökké egy családdá váltok. Hogy te leszel
az… ki elveszi a lányom, ki megáld engem unokákkal. Ugye nem baj, hogy ilyenekről
álmodoztam?
- Nem… dehogy, sőt… köszönöm… tényleg köszönöm. – Sara édesanyja olyan volt
nekem, mint a második édesanyám, mindig megvigasztalt, és megnevettetet. Ahogy
most is. Karjába vont és hagyta, hogy kisírjam magam vállán. Mikor már úgy éreztük
ideje lenne menni, elköszöntem tőle és hazának vettem az utam, közben kezemmel
erősen szorítottam a levelet. Tudtam mi lesz az első, ha haza érek. Édesapám nem
kérdezet felőlem, hagyta, hogy magam maradjak. Bezárkóztam a fürdőbe és
megnyitottam a csapot. A hátamat a hideg falnak nyomtam és lecsúszva a földre
ültem. Térdeimet felhúztam, min kezemet pihentettem. Nagy nehezen nyitottam ki a
nekem szánt levelet.
Kedves Jungkook, ha ezt a levelet olvasod, én már messze járok, olyan messze hová sajnos
nem ér el a kezed. Minden nap néztelek a tévében, boldog voltam. Mivel már nem tudok
gratulálni szóban, így leírom mennyire büszke vagyok rád, sikerült végig vinned az álmodat,
ahogy az enyémet is, köszönöm. Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél
nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket,
az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért
megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek. Nagyon szeretlek, annyira,
hogy soha sem volt bátorságom megmondani. De tudod mi volt a legjobb az életemben? Az
hogy veled találkozhattam, köszönök mindent neked. Remélem soha, de soha sem felejted el
miket együtt vittünk végbe, de kérlek… légy boldog.
Ég veled.
Sara. <3
Miért nem tudom abbahagyni a sírást? Miért remeg így a kezem? Bal kezemmel a levelet
szorítottam, míg másik kezem ökölbe szorult, így elnyomva a feltörekvő hangos
zokogásomat. Ígérem, hogy boldog leszek, ígérem, hogy örökre megtartom emlékedet, és
ígérem, hogy örökre szeretni foglak. Ég veled szerelmem!!
