zene

2014. december 15., hétfő

Winter Melody


Mond merre induljak, merre menjek? Mit kellene tennem, újra karomba akarom tartani, szeretni, ölelni, csókolni szeretném úgy mint régen. Tudom, hogy már messze jár, még is vágyok rá, még mindig érzem az illatát, magam előtt látom a hidegtől piros arcát és hallom ahogy a nevemen szólít édes ajkán. Minden nap arra vágyok, hogy jöjjön egy jel, egy jel mi segít kitörni eme világból.

Minden akkor kezdődőt mikor megismertem őt, kedves volt, bájos és gyönyörű, a férfiak sorban álltak kegyeiért, ahogy én is. De rám soha sem figyelt, még egy mosolyt sem kaptam tőle. Ezért elhatároztam, hogy megszerzem azt a bájos mosolyt, mit csak én láthatok. Önző voltam, ezt nagyon jól tudom, de az már elmúlt. Magamnak akartam ezért olyat tettem, mit álmodni sem mertem.

2014. december. 13. írtuk azon a napon mikor bátorságot vettem és megszólítottam. Hideg nap volt, a hideg szél csípte arcunkat, de én élveztem, mert így legalább nem látta a kipirult arcomat-mit ő okozott. Csendben ültünk egy helyen, közben néztük az elhaladó tömeget, voltak öregek, fiatalok és szerelmes párok, ki oly boldogan nevettek mintha az övüké lenne a világ. Elképzeltem magunkat, és igen, elmosolyogtam magam mit észrevett. Tekintetemet felé irányítottam és halkan énekelni kezdtem, fogalmam sincs miért álltam neki dúdolni, de akkor abban a pillanatban így tudtam átadni neki érzéseimet. Mikor megláttam egy könnycseppet a szeme sarkában a kezem maguktól indultak meg felé, ahogy ujjaimhoz ért a meleg könnycsepp, olyan érzésem támadt mintha a szívem felolvadt volna. Akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretem őt.
Azok után a napok gyorsan mentek, én pedig nagyon boldog voltam, hiszen végre magam mellett tudhattam. Majd eljött karácsony estélye, azon a napon elhatároztam, hogy bevallom neki érzésemet. Boldogan álltam neki díszíteni, azt akartam, hogy lássa nem hazudok neki. Ahogy végeztem hallottam, ahogy az ajtó nyitódni kezdet, heves szível bújtam el, de soha sem gondoltam volna, hogy egy olyan látvány fog fogadni.
A lány kinek szívemet adtam egy másik férfi karjaiban találtam, akkor tudtam, hogy a szívem több száz darabokra tört, mit máig sem raktam össze. Mérges voltam és szomorú, kezem ökölbe szorult, de csendben maradtam, nem akartam, hogy megtudja ott vagyok. Végig kellett hallgatnom ahogy kéjes hangok hagyják el torkát. Akkor, azon a napon elhatároztam, hogy lemondok róla, vagyis csak azt hittem, mert hiába zárkóztam el pár napra, csak is ő járt a fejembe. Egymagam-indultam meg a háza felé, míg nem nyitott ajtót hangosan üvöltöttem, kiáltottam. Ahogy megpillantottam erősen kaptam el kezét és magamhoz rántottam, láttam rajta, hogy megrémült, és igen, ez volt a célom. Kiabálni kezdet velem, hogy miért csinálom, engedjem el, örült vagyok. Akkor kezemet ajkaihoz emeltem és teste karjaimba borult.

Nem kellett pár óra mire kinyitotta szemét, egy sötét helyre zártam be, a szobában csak egy ágy volt, semmi más. Csendben álltam előtte, némán meredt rám azokkal a gyönyörű szempárokkal. Majd lassan, csendben sírni kezdet.
- Miért...miért teszed ezt velem? Mit ártottam neked? Azt...azt hittem a barátom vagy.
- Nem vagyok a barátod, hát nem veszed észre, hogy nekem ennél sokkalta több vagy? Tudod te, hogy mióta figyeltelek, hogy mióta kívánlak? Miért...miért nem tudsz engem is férfiként tekinteni?
- Te ennél sokkalta több vagy nekem, nem akartam veled semmilyen kapcsolatot, mert féltem, hogy te is elhagynál.
- Örült vagy. - Tettem egy lépést felé, mire összehúzta magát mint egy kislány, ki fél az éppen felé menő illetőtől. Leguggoltam elé, majd kezembe fogtam arcát.
- Már vártam, hogy kiejts a szádon ezt a szót...szerelmem. - Ajkait összehúzta, tekintetét lesújtotta, teste remegni kezdet, mintha fázna. Erősen ragadtam meg és karjaiba zártam, majd felálltam és ágyra helyeztem. - Ha jó kislány leszel, hidd el nem foglak bántani, de ha nem...az következményekkel fog járni. - Ekkor magára hagytam, nem volt szívem, de tudtam, hogy egyedül szeretne lenni.

A napok gyorsan teltek, csak azt vettem észre, hogy a fák zöldbe és virágba öltöztek. Eljött a tavasz, már lassan három hónapja van bezárva, az idő alatt sokszor kellett bántanom. Nem hittem volna, hogy ilyen makacs lesz, de látom félre ismertem. Hiába vagyok kedves hozzá mindig kihasználja. Elegem lett belőle, így máshoz kellett alkalmazkodnom.
A halk lépteim zengték be a folyosót, ahogy sietve szeltem át a lépcsőket. Az ajtó nyikorogva nyílt ki és szokásos látványt pillantottam meg.
- Héé, most sem ettél? Szerinted kinek főzők ennyit? Nem magamnak, elhiheted! ~ Mérgesen csaptam a földhöz az edényt. - Látod, mit hozol ki belőlem? A mai vacsorád volt azon az edényen, látom be kell élned a régivel. Jó étvágyat.
- Mikor...mikor mehetek el? Kérlek...már azt sem tudom hányadika van, hogy este vagy reggel van-e. Legalább hadd mozduljak ki.
- Nem engedlek el...míg meg nem unlak. Még mindig...halálosan szeretlek.
- Oké...nyertél, jó? A tiéd leszek, azt csinálsz velem mit szeretnél, de hadd legyek szabad.
- Mi? Még hogy az enyém? Már rég az vagy...ha elengednélek...többé nem térnél vissza. Ne nézz hülyének. - Megindultam felé és lelöktem az ágyra, lábamat átvetettem derekán és erősen nyomtam le kezét az ágyra. Nem mozdult, mindent eltűrt, bármit is csináltam vele, már nem ellenkezik. Csak könnyek, könnyek mindenhol. - Látom már nem félsz...ha azt akarnám, hogy légy az enyém igent mondanál. Igazam van?
- Igen...mindig is kedveltelek, de soha sem gondoltam volna, hogy örült vagy.
- Az vagyok, egy örült...és önző, mert ami kell nekem azt megszerzem. Megakarlak csókolni. 
- Tedd, hiszen már nem foglalkozol azzal mit szeretnék, tedd meg. - Nem szeretem ezt a viselkedését, valamiért, de mikor ilyen kifejezést láttok arcán, mérges leszek, és minél jobban bántani akarom őt. Arcomat felé irányítottam, majd mohon tapadt ajkaim az övére, lassan, de élveztem, majd egyre gyorsabban, vágyakozóbban csókoltam. Nem lökött el magától, mindent tűrt mi arra kényszerített, hogy kezem szoknyája alá csúsztassam. Éreztem ahogy teste megfeszül érintésemre, élveztem, élveztem minden egyes percét. Azt kívántam bárcsak örökké megállna az idő. - S-Suga...kérlek...hagyd abba. 
- Mi az, ez már nem tetszik? Pedig nekem igen...szóval folytassuk. - Kezét mellkasomhoz nyomta és nagyot taszított rajtam, kérdően meredtem rá. 
- Engedj el...kérlek. - Talán...sajnálni kezdtem? Bánatot és fájdalmat éreztem mellkasomba. Mit kellene tennem, hiszen annyira szeretem. Mérgesen rohantam ki a szobából és egy kedves ismerősöm arca fogadott. 
- Még mindig nem engedted el? Haver...ideje lenne feladnod, a rendőrség téged keres. 
- Nem érdekel, szeretem.
- Egyébként, ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem engedd el, és ha ő is szeret, akkor majd magától visszajön. 
- Gondolod?
- Egészen biztos vagyok benne.
- De várj. Azt mondtad, ha szeret, akkor visszajön. És ha nem szeret?
 
- Akkor legalább elengedted. - Igaza van, tennem kell valamit, hisz nem akarom, hogy szenvedjen miattam. Újra szobája felé vettem utam, az ajtó előtt vártam pár pillanatot, majd lassan benyitottam. Az ajtó halkan csukódót be a hátam mögött. Nem nézett rám, ahogy én se néztem rá. 
-  Tudom jól, hogy el kell engedjelek. Azért, hogy boldog lehess és, hogy örülj annak, ami vagy. Már megtanultam elengedni a dolgokat, de téged nem olyan könnyű…te más vagy.
Jól tudom, hogy önző vagyok. Dehogy ne szeretném magam mellett tartani a boldogságomat? Teremtettél bennem egy új világot, amelynek, ha elmész vége szakad. De forogni fog tovább a világ, és nekünk is élni kell benne.
- Suga...te most...elengedsz? 
- Tegnap egész nap imádkoztam. Nem azért, hogy maradj, úgy éreztem, az nem lenne helyes. Azért imádkoztam, hogy legyen erőm elküldeni téged. Sara, menned kell, az ajtó nyitva van, addig menekülj el míg meg nem gondolom magam. 
- Én...én nem tudom mit kellene tennem...
- Menj el! Nem akarom azt, hogy sajnálj! Hogy csak miattam akarj itt rekedni. Neked megadatott az esély egy boldogabb, teljesebb életre és nem mulaszthatod el. Nem tarthatlak örökké magam mellett. Számodra egy boldogabb életet szántak, mint az enyém…ne cseszd el! - Sara szemei könnyel teli volt, de mosolya megnyugtatott, majd az idő megállt mikor teste elhaladt mellettem, utoljára mély levegőt vettem, hogy illatára sokáig emlékezzek. 

Egy hónap telt el azóta, hogy szerelmemet elengedtem, tartottam attól, hogy talán feljelent, de nem tette. Biztos nagyon boldog, talán az idő során megtalálta azt ki neki szánt a sors. De én hiába élek eme földön, még mindig szánakozva vágyok rá, szeretem, örülten szeretem, de nem bántam meg, hogy elengedtem. Mert legalább ő boldog. A lépteim békések, a sötét nyári időszakban sok fiatal járkál fel-alá. Autók százai haladnak el mellettem, a járdán megállva meredtem a távolba, majd a széllel egybeölelve léptem egyet előre. Csak azt láttam, ahogy egy nagy autó tart felém, majd fájdalom és homály. Testem a földre zuhant, nem tudtam mozdulni csak erőre meredtem, néztem a semmibe őt keresve, de tudom jól, hogy messze van tőlem. Érzem, ahogy testemet vér borítja, szemem pedig lassan csukódik le, mintha álmos lennék. 

A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe... És nem is jöttem föl a felszínre többé. 

The End